Július eleje óta a Hargita Népe hasábjain hetente jelenik meg egy-egy beszámoló két fiatal, Emese és Szabolcs tapasztalatairól, akik Csíkszeredából Kis-Tibetbe, pontosabban Zanglába utaztak önkénteskedni. A magyarországi Csoma Szobája Alapítvány önkéntes programján vesznek részt, amely a Kis-Tibetnek is nevezett Észak-Indiában, Ladak régióban, Zangla faluban zajlik, és azt az épületet tatarozzák, javítják, amelyben – valószínűleg – egykor Kőrösi Csoma Sándor dolgozott a tibeti–angol szótár és nyelvtan elkészítésén.
Az önkéntes munka azonban természetéből adódóan nem jár fizetséggel, sőt olykor maga az önkéntes az, aki kifizeti az utazás, szállás, étkezés költségeit, és reggeltől estig dolgozik, mások javát szolgálva. Lehet azt mondani, hogy az önkéntes fizet azért, hogy dolgozhasson, én viszont azt mondanám, hogy az önkéntesség kiváltság, privilégium, amelyet a mi közösségünkben nem mindenki engedhet meg magának. Megvalósítani egy szabad, személyes indíttatású döntést, amely nem függ az anyagiaktól, segíteni másokon, szerepet vállalni és dolgozni, képviselni egy közérdekű ügyet csak az tud, hetekre elmenni otthonról az tud, akinek nem kell két műszakot vállalva dolgoznia, hogy minden napra jusson betevő falat, hogy ki tudja fizetni a lakbért és a számlákat. 

Diákkoromban sokat önkénteskedtem, de nekem nem kellett elutaznom, számomra nem volt költséges a munka, itthon tolmácsoltam külföldről érkező önkénteseknek, hogy ők tudjanak dolgozni. Így viszont találkoztam külföldről érkező diákokkal, akik nem tudták, mit csináljanak, miután végeztek az iskolával, ezért pár hónapig önkéntes munkát végeztek, hogy kitalálják, hazatérve mihez akarnak kezdeni. Találkoztam félbolond – értsd: társadalmilag elfogadott viselkedési normákra fittyet hányó – felnőttekkel, akik akarva-akaratlanul tükröt tartottak az itteni nyárspolgároknak, akik később az önkéntesekkel sok időt együtt töltve nyitottabbá, elfogadóbbá váltak. Találkoztam karrierista középkorúakkal, akik csak azért jöttek ide, mert az önéletrajzukról még csak az önkéntes munka hiányzott, és egyetemistákkal, akik olyan távol álltak bármilyen gyakorlatias tevékenység elvégzésétől, mint Makó Jeruzsálemtől, de mire elmentek innen, el tudtak ütni egy szeget a falba.
A közös ezekben az önkéntesekben az volt, hogy meg tudták engedni maguknak, hogy hetekre, hónapokra elhagyják otthonukat, és nagyon is önzetlenek voltak, hiszen nyaralás helyett dolgozni mentek egy számukra ismeretlen helyre, ahol a társadalom perifériáján élőknek segítettek. Ezzel több jelentős változást idéztek elő, mint amennyit itt számba tudnék venni – még akkor is, ha ezeknek a változásoknak nagy része az egyének sorsát érinti, nem a nagyobb közösségét.
Amíg viszont egy társadalomban nincs olyan életszínvonal, hogy erre bárkinek lehetősége legyen, addig érthető, hogy aki mégis menni szeretne, annak segítségre van szüksége. Jó látni, hogy Emesének és Szabolcsnak sikerült helyi támogatókat szereznie, és hogy mindaz, amiért nekivágtak az útnak, ami fontos számukra, másnak is az. Azt hiszem, kettejüknek és útinaplójuknak köszönhetően nem csak előttük nyílik ki a világ.