– Mikor és hogyan jelent meg az életében az önkéntesség? 

– A gyulafehérvári Caritas önkéntesprogramjába jelentkeztem közel két évtizeddel ezelőtt, hiszen megfogalmazódott bennem, hogy segíteni szeretnék idős embereken. Kezdetben egy idős házaspárhoz jártam heti két alkalommal, sétálni vittem a tolószékben ülő nénit, beszélgettem vele, segítettem abban, amit nem tudott egyedül elvégezni. Időközben a Szent Miklós Plébánia egyháztanácsának is tagja lettem, első alkalom volt, hogy nőkként vállaltuk többen ezt a szintén önkéntes alapon működő tisztséget. Munkacsoportokat alakítottunk: én a Caritas munkacsoporthoz kerültem, és – mivel már korábban láttam a hiányt, miszerint a rászorulók és az adományozók nem mindig találnak egymásra – megfogalmaztam, hogy közvetítő szerepet kellene vállaljunk ebben. Akár úgy, hogy személyes kapcsolatot kezdeményezünk a rászoruló és az adományozó között, akár úgy, hogy célzottan juttatunk adományokat a megfelelő helyre. Ezt kezdtük a mindenkori plébános támogatásával és „külsősök” segítségével megvalósítani. 

– Ezt hogyan valósították meg?

– A mindenkori plébános támogatásával és külsősök segítségével a templomban kihelyeztünk egy dobozt, amelybe keresek-kínálok cetliket lehet beledobni: ezt hetente kinyitjuk és próbáljuk a két oldalt egyensúlyba hozni. A dobozba sok esetben készpénz is kerül: amikor az adományozó nem jelöli meg, hogy konkrétan milyen célt szolgáljunk, akkor tanszerre, számlák kifizetésére és gyógyszerek kiváltására használjuk fel, azokat a családokat segítve, ahol épp a legnagyobb szükség van rá. Nemrég kaptunk egy helyiséget a Márton Áron utcában, ahol az adományokat – ruhák, lakástextília, edény, játék – tároljuk, és ugyanitt fogadjuk a családokat is. Évente három-négy alkalommal van nagyobb méretű börze, húsvétkor és karácsonykor élelmiszercsomagokat osztunk ki, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk velük és segítjük őket. Több év alatt kialakult a személyesebb kapcsolat, így el merik mondani, hogyha másfajta segítségre van szükségük, például legutóbb egy baba megkeresztelésével járó adminisztratív tennivalókban jártunk közben. Rendszeres kapcsolatban vagyunk közel harminc családdal, de a nagyobb ünnepek alkalmával száz családnak szoktuk átadni a felajánlott adományokat. 

– Emellett egy másik, de szintén önkéntességen alapuló egyesületnél, a Fenyő szövetségnél is aktív tagként végzi feladatait…

– Igen, ott városszépítéssel, faültetéssel foglalkozunk, nemrég létrehoztunk egy közösségi teret a Virág negyedben a Bagossy Brothers Companyvel együttműködésben, de a Szent Anna-kápolnák környékének rendben tartása, rendszeres faültetési akciók is a feladataink közé tartozik. Ugyanehhez az egyesülethez köthető a Lábbusz-program elindítása, amely most szünetel ugyan, de reméljük, hamarosan új lendületet kap. 

– Hogyan viszonyul a családja ehhez a szemlélethez és ahhoz, hogy hetente több órát erre szán? 

– Amikor belevágtam, a három gyermekünk iskolás volt, és a magánvállalkozásunk mellett délelőttönként volt pár szabad órám, amit hasznosan szerettem volna eltölteni. Az évek során rájöttem, hogy csapda is lehet, mert azon is kaptam magam, hogy máshonnan veszek el időt azért, hogy ezzel foglalkozni tudjak. A helyes arányokat ma is keresem. A gyermekeim belenőttek ebbe a szemléletbe, sokat segítenek nekem, elsősorban az adományok szállításában, és a férjem is kezdetektől támogat, segít. Vallásos család vagyunk, mindannyiunknak fontos, hogy jót tegyünk azoknak, akiknek kevesebb jutott. 

– Hogyan lehet hatékonyan segíteni?

– A személyes kapcsolat nagyon fontos: mivel többször találkozom a családokkal, belelátok a mindennapjaikba, látom a gondjaikat. Azzal is tisztában vagyok, hogy sok esetben inkább lehetőségeket kellene biztosítani számukra, mint konkrét támogatást adni, de azt is tudom, hogy nekem nincsenek meg ehhez a készségeim. Ennek ellenére adok jó tanácsokat – hogyan lehet jól beosztani a kevés pénzt is –, de tudom, hogy képzett szakemberek csapatára lenne szükség ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű családok lehetőségeket és jövőképet kapjanak. 

– Mit jelent az Ön számára ez az életforma, hogyan határozza meg a mindennapjait? 

– Az elégedett arcok, a hálás emberek – nem a személyemnek szólóan, hanem a segítség továbbításáért – látványa mindent megér. A boldog gyermekarcok, amikor a legapróbb dolgoknak is őszintén örvendenek, valódi feltöltődés. Az életemet is átértékelem az ilyen élmények hatására, hálás vagyok azért, ami nekem megadatott, és azért, hogy segíteni tudok.