erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Üzenetem a mókusoknak
Mindenki számára vannak bizonyos évek, hónapok, napok, melyekre – bármi is történjen – mindig visszaemlékszik. Ilyen számomra a mai nap. Napra pontosan kilenc éve nagytatám úgy vélte, hogy talán elég volt a több éven át tartó szenvedéséből, s már pihenésre vágyik. Úgy gondolta, hogy amit tehetett, azt megtette, és most már gond nélkül megleszünk nélküle. Az utóbbival nem igazán értek egyet, hisz nem egy alkalom volt azóta arra, hogy szükségünk lett volna rá. Természetesen nem panaszkodom, hisz azóta rendületlenül, készségesen segít és irányítja lépéseimet odafentről is.
Lázár Ervin művéből Mikkamakkát idézve: „Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig. Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!”.
Talán Mikkamakka már akkor tudta azt, amit én utólag tanultam meg. Bár néha jólesne hozzábújni, eldicsekedni, hogy nap mint nap miket csinálok, látni szemeiben azt az igazi szeretetet és büszkeséget, ami mindig is önbizalommal és erővel töltött el engem. Mégsem panaszkodhatok. Azóta is naponta tudatja velem jelenlétét, akár egy kis madárka közelségével, vagy ha épp egy mókus szalad el előttem. Egyszerű dolognak tűnhet, és persze felmerülhet a kérdés, hogy miből gondolom, hogy ő szeretne ezek által üzenni. A válasz az, hogy ezek a történések nem mindennapiak. Én csakis akkor találkozok mókussal, ha valamit sikeresen elvégeztem, megoldottam. Tudom, hogy ilyenkor gratulálni szeretne és azt a bizonyos üzenetet közvetíteni felém, amelyet azelőtt a tekintetével tett. Ha nagyon szomorú vagyok, vagy egyik akadály érkezik a másik után, akkor a mókus felbukkanásával megüzeni, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, és odafentről máris munkálkodik a megsegítésemen.
Én ezeket a mindennapi kis csodáimnak hívom. Talán ezért is nem félek semmitől, mert tudom, hogy nagytatám – bár nincs már köztünk – úgy őrzi lépteimet, akár egy őrangyal. Hálás vagyok érte, hogy az ő unokája lehettem, mert az élet olyan lényeges dolgaira tanított meg, melyek hatalmas erőt, szeretetet és lelki békét nyújtanak.
Szilágyi Dalma-Orsolya
.jpg)
