– Szevasz, Béla! – ugrott elé a sötét utcából egy vidám egyén. Meghökkent, mert senkit nem ismert a városban, ráadásul nem Bélának, hanem Grejzár Edömérnek hívták. Nem beszélve arról, hogy az igen vidám egyén a langy nyári este ellenére vastag téli kabátot és fülvédős kötött sapkát viselt.
– Nem Béla vagyok… – próbált hárítani Grejzár Edömér, de a másik hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Ezt majd megbeszéljük! – karolta át a vállát, és finoman vonszolni kezdte egy sötét mellékutcába. Grejzár Edömér nem ellenkezett, mert nehezen tudott nemet mondani.
– Rég nem ittunk egy jó sört… – magyarázta az igen vidám egyén, látva Grejzár Edömér kétségbeesett arcát. Majd négy házzal odébb gyöngéden belökdöste őt egy kocsmába. A kocsma belülről nagyobb tűnt, mint azt kintről sejteni lehetett, és majdnem üres volt. Csak az egyik sarokban üldögélt egy öttagú csoport, és mind az öten igen vidáman voltak.

– Na? Kit hoztam nektek? – kérdezte az igen vidám egyén az igen vidám társaságtól.
– Béla, b…meg! Nem hiszek a szememnek! – ugrott fel az igen vidám asztaltársaság egy felettébb vidám tagja. Télikabátban volt, és kötött fülvédős sapkája alatt harmatosan gyöngyözött italtól vörös feje.
– Keblemre! – ordította széttárt karokkal, majd Grejzár Edömérhez lépett és úgy vágta hátba, hogy a lélegzete is elállt, majd a szomszéd asztaltól elvett egy széket és lenyomta rá.
Grejzár Edömér szemérmesen mosolyogva nézett körbe. Mindenki télikabátban volt és füles, kötött sapkában, s mind nagyon vidáman voltak.
– Na, mesélj! Mit még csinálsz? – csapott a térdére egy másik igen vidám egyén. A többiek csillogó szemmel figyeltek. Grejzár Edömér úgy volt ezzel a kérdéssel, mint amikor rászólnak, mondjon viccet. Majd kibökte:
– Itt né…
– Látod? Mindig is ezt szerettük tebenned: hogy ilyen szerény vagy!
Grejzár Edömér zavartan nyugtázta a dolgot és a vállát vonogatta, fészkelődött.
– Na de! – emelte fel mutatóujját egy másik igen vidám egyén. Püspöklila kabátot viselt, és mindaddig csendben szemlélte a nagy viszontlátást. – Emlékszel még?
Grejzár Edömér megpróbált értelmes arcot vágni.
– Ő az, akiről a múltkor beszéltem – magyarázta a püspöklila kabátos egyén a csaposnak, aki a söröskriglikkel csörömpölve várta a zárórát.
– Vajon meg tudja még csinálni? – kérdezte valaki a társaságból.
A pultos letette a söröskriglit, amit éppen törölgetett, és a pultra könyökölve figyelni kezdett.
A társaság egyre zajosabb lett.
– Éljen! – kiabálták többen is igen vidáman. Majd ritmikusan verni kezdték az asztalt, csak úgy táncoltak rajta a söröskorsók, meg a decis poharak:
– Lássuk! Lássuk! Lássuk!
A csapos is felvette a ritmust, és tenyérrel csapkodta a pultot. Egy sárga kandúr, aki a raktárajtó felől somfordált be a kocsmába, a hirtelen támadt zsivajra sarkon fordult és gyorsan eliszkolt.
Grejzár Edömér levetette a zakóját és akkurátusan a szék támlájára akasztotta. A többiek szemét lesve próbálta kitalálni a következő lépését. Az ováció egyre hangosabb volt, amiből egy kis bátorságot merített. Majd kecsesen felmászott a szomszéd asztalra. Kezét csípőre tette, szemét lehunyta és mély levegőt vett.