Közösségi oldalakon (Fa­ce­book), elektronikus levelekben (e-mail vagy ímél), világhálós kommentekben, mo­bil­te­le­fonos rövidüzenetekben (SMS = Short Message Service) sokan közülünk ékezetek nélkül írnak le szavakat, neveket, saját nevüket is. Így aztán a nagy(obb) nyilvánosság elé kerülő cégnevekben, újsághirdetésekben, építési engedélyekben is előfordulnak megcsonkított személynevek is (Balint, Forgacs, Kovacs, Miklos stb.) Okát nem lehet a számítógép vagy a mobiltelefon hiányos betűkészletére fogni, hisz minden rövid és hosszú magánhangzó leírható mindkét eszközön, csak meg kell tanulni, hogyan. Inkább a nemtörődömség, hanyagság, identitászavar (?), netán az önbecsülés meggyengülése jöhet számításba. 
Hangtörténeti fejtegetés helyett talán fontosabb most a magánhangzók időtartamának fontosságát kiemelni, ugyanis a rövidség-hosszúság jelentéskülönbséget eredményezhet, a szavak/nevek helytelen formájáról nem is beszélve ezúttal. Például ilyen egy számítógépes levélből vett mondat: Udvozletunket kuldjuk Torokorszagbol. Vagy: Kolozsvar Er­dély szellemi kozpontja. Székelyföldi közrádió műsorvezetője a hallgatók SMS-ben érkező üzeneteiből szemlézve a minap Marefalvát mondott Máréfalva helyett, mert feltehetően nem hallott az udvarhelyszéki településről és leírva a Marefalva formát látta. Képzeljük el, ha Szárheggyel történik ilyesmi! Jól látható a már említett jelentéskülönbség az itt következő példákból is: agy- ágy (valaki kiságy helyett kisagyat keresett közösségi oldalán, olvasói küldtek is neki agyat, jó nagyot); baj-báj, bajos-bájos, bal-bál, banya-bánya, kemény-kémény, koros-kóros, mar-már, örült-őrült, tor-tör-tőr, torok-török, var-vár, ver-vér. Stb. 

Jeles íróink, költőink – száznál is többen – sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel, sokan közülük a számítógéppel és mobiltelefonnal azonos billentyűzetű, illetve betűkészletű írógép korából. Közéjük tartozik a remek stiliszta, a székely nyelvjárás jó ismerője, Tamási Áron is. Csupán néhány idevágó gondolatát említem ezúttal: „Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jönnek […] Üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy erős nemzeti lelkületet tudjunk teremteni.” Egy másik fontos gondolata Tamási Áronnak: „A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”
Iskolások anyanyelvi versenyén Erdélyben is, Magyarországon is sokat idézett szerző Sütő András is. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége 2007-ben díjat nevezett el róla: Sütő András-díj – A Nyelvőrzés Díja. A Szövetség indoklásában egyebek mellett ez áll: „Ezt a díjat erkölcsi súlyában és valóságos hitelében megemeli Sütő András neve és személyisége, hiszen köztudomású, hogy a Kárpát-medencében senki nem volt a 20. században, akit annyira foglalkoztatott volna, mint Őt, a nyelvben való megmaradás, saját közössége megmaradása.” 
Jeles írónk figyelme az ékezetek használatára is kiterjedt: „Az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak Irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetüktől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrba vert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs, akihez forduljanak.”
Sok esetben – főként az erdélyi szórványban – az ékezetek elhagyása nemcsak írásban, szóban is jele lehet az anyanyelvi tudás és kötődés gyengülésének, talán beszélhetünk ilyenkor a hovatartozási tudat zavaráról vagy akár a beolvadási folyamat kezdeti szakaszáról is. Mindannyian tudunk olyan esetekről, amikor például a székely-magyar Orbánból Orban lett, a partiumi Kovácsból Covaci, Szűcsből Suciu vagy a Szilágyiból Silaghi. Nem zárható ki, hogy az efféle névváltozás/változtatás a nyelvhalált is jelenti, azaz: az egyénben elhal az anyanyelv (nyelvcsere, azt szokta követni az etnikai, majd a vallási asszimiláció). E meglehetősen lehangoló kérdés apropóján szükséges beszélnünk a nemzeti identitás (hovatartozás) mibenlétéről, annál is inkább, mert még napjainkban is él a román közgondolkozásban a kommunista diktatúrából örökölt manipulatív politikai vagy állam-nemzetfelfogás: aszerint a terület-elven alapuló állampolgárságé, a lakhely szerinti országé a meghatározó szerep. Az idősebb korosztály még jól emlékszik a ’89 előtti „magyarul beszélő románok” megbélyegzésünkre. Hogy ma is így gondolják a román politikusok, arra két friss példát említek: 1. Végül is mindannyian románok vagyunk, mert ez a mi országunk. (Magyarellenes szélsőjobboldali román párt kampányoló magyar nyelvű (!!) szórólapja 2024-ből); 2. Valójában mindannyian különböző etnikumú románok vagyunk (magas beosztású román politikus néhány nappal ezelőtt újságban közölt mondata). Számos tudományág ellentmond ennek a nemzetfelfogásnak. Szociolingvisztikai és szociológiai felmérések/kutatások is igazolják, hogy a nemzeti hovatartozás/identitás meghatározásában a Kárpát-medencei magyarság körében is leginkább az anyanyelvnek és az azon alapuló kultúrának (néprajz, népzene, néptánc, történelem, vallás stb.) van döntő szerepe. Ezt nevezzük kultúrnemzet-felfogásnak. Elfogadása terjedőben van az Európai Unió országaiban is. Ebből következik az is – ha tetszik ez, ha nem bizonyos politikai köröknek –, hogy mi, erdélyi/romániai magyarok ebben az országban a második világháborút lezáró béketárgyalások óta államalkotó közösség vagyunk, de nem vagyunk része a román nemzetnek. Nyelvünk és kultúránk a magyar nemzethez köt bennünket.
Az ékezetek elhagyásának már említett okai közül egyik-másik mintha a politikusok és helyhatóságok mindennapjaiban is jelen volnának, hisz a tömbmagyar székelyföldi városokban – például Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Szovátán – gyatra képet mutat az egyébként törvény által biztosított kétnyelvűség használata. Számos áruházra, boltra, bankra, telefontársaságra, gyógyszertárra, postahivatalra ráférne egy kis önkormányzati törődés. Természetesen, csak miután sepertek saját portájuk előtt is! Minden nyelv csak akkor tudja betölteni legfontosabb – azaz társadalmi – szerepét, ha széles körben használják szóban és írásban egyaránt.
Legyen most a végszó a Gárdonyi Gézáé: „Minden nemzetnek fő kincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.”
 

Ferencz Ernő szobrászművész 80 éves. Csíkszeredában született 1944. február 6-án. A Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1968-ban. Tanulmányai elvégzése után hazatért szülővárosába, szerepet vállalva a művészeti élet kibontakoztatásában és a művészeti oktatás megteremtésében. 1989-ben telepedett le Magyarországon. Nem szakadt el a szülőföldtől, erdélyi művésztáborok visszatérő vendége, több alkalommal állított ki székelyföldi galériákban.