Az iménti részben emlegetett vigasságok apró epizódjai, színezékei voltak csupán a falak között folyó tevékenységnek. A nyolcvanas évek vége felé már keményen dübörgött a pártállami ideológiá­nak a múzeumi kiállításokban történő megjelenítésére. Jóval nagyobb terhek nehezedtek a történészekre, ugyanis erőltetett menetben kellett volna összehozni azt az alapkiállítást, mely a dákoromán időktől mostanáig mutatja be a román nép dicsőséges történelmét, tájainkon is. Csak hát ehhez a Székelyföldön kevés olyan tárgyi és írott anyag áll rendelkezésre, hogy a kontinuitást bizonyítandó megállhasson a talpán egy olyan kiállítás, amely pannókon felnagyított, innen-onnan összevagdosott képek, ábrák, szövegek nélkül, bizonyságokkal támasztaná alá történelmi korok hitelességét.

Néhai Szőcs János, a kiváló történész bármennyi időt töltött a levéltárakban, nem sikerült olyan törzsanyagra szert tennie, amelyre alapozható lett volna a tárlat. Nagy súly nehezedett rá, mert mindegyre őt vegzálták a késés miatt, már olyan vád is érte, hogy tudatosan botlasztja a román nép történelmének „korhű” bemutatását. Nem is lett semmi belőle, viszont „nem feledkeztek meg róla”, olyannyira nem, hogy később egy általa szervezett, Márton Ferenc festőművész első világháborús rajzait, grafikáit bemutató tárlat miatt visszaminősítették beosztásában.

Mindezek dacára, számos, a Mikó-várban rendezett időszakos kiállítás vonzotta a város lakóit. Bár akkor még nem álltak rendelkezésre olyan korszerű háttéranyagok (tárlók, mobilis falak, világítás stb.) mint hál’ istennek mostanság. Nagyon súlyos üvegfalas tárlókat „ingáztattunk” gurtnival (hevederrel) egyik teremből a másikba, s vissza. Ezekben a vállízületeket ölő munkában valamennyi kolléga részt vett, függetlenül attól, hogy milyen munkakört töltött be az intézményben. Általában négy emberre volt szükség ezek emelgetésében, cipelésében. Nyakra szerelhető cipelőkötelekkel vonszoltuk a behemót vitrineket. Általában a múzeum tulajdonában található tárgyakra és tematikákra alapozva készültek ezek a szerény kiállítások…

Más területeken is kivettük részünket a cipekedésből. Akkor nem állt rendelkezésre ilyen célokra alkalmazható személyzet. A vár mögé tervezett, a különböző néprajzi övezetekből származó parasztházak, gazdasági épületek beszállítása is a munkatársakra tartozott. Nem rám tartozik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy akkor vajon így kellett volna-e tenni? Tény, hogy most is ott sorakoznak a szabadtéri részlegen az épületek. Még mindig alapját képezhetik egy másabb elképzelés megvalósításához, akár úgy is, hogy elgondoltabb rendeltetést szánnak ezeknek a népi építészet szempontjából értékes épületeknek.
Lám csak itt a helye annak, hogy röviden vázoljam egy kászonfeltízi ház lebontásának történetét. Azért ennek, mert a már említett történész kollégával minket bíztak meg annak beszállításával. Két járművet, egy szokványos teherkocsit, meg egy rönkszállítót bérelt az intézmény valamelyik szállítóvállalattól. A kora reggeli órákban meg is érkeztünk a helyszínre, csakhogy a vénház úgy állott a helyén, mint ahogy azt jó száz évvel ezelőtt felépítették. Arra már nem emlékszem, hogy mi okán nem volt lebontva, szállításra előkészítve az épület. Nem mehettünk vissza üresen, hiszen az intézmény által órabérre szegődött járművek voltak ezek. Egy helybéli javaslatára felkerestük a kászonimpéri Aczél Ignác kiváló mesterembert – emléke legyen áldott! –, s őt kértük fel, hogy legalább a szakszerűbb bontáshoz lenne segítségünkre. Az ő irányításával, s még néhány szomszéd segédletével, sötétedésig felraktuk a járművekre a bontott anyagot sofőrjeik zúgolódása közepette. A késlekedés miatt perlekedtek, jogosan. Már holdfénynél rakodtuk le a szállítmányt a vár mögött. Izomlázas emléke még mindig itt sajog a testemben…

Súlyos időkben is próbált az intézmény, akár „belterjesen” is megmaradni annak, aminek közel egy évszázaddal ezelőtt szánták az alapító atyák. Ennek a belterjes tevékenységnek alapjául szolgált az anyaggyűjtés, a múzeum állományának gazdagítása. Állandóan szem előtt volt a múzeum, amely zömében e vidék tárgyi örökségének ápolását szolgálta. Szálka volt „sokak” szemében. Árgus szemekkel követték e tevékenységet. Na, vajon kik?