A Mikó-vár falain belül némelykor tréfás történetek is megestek. Az egyik mókamester kolléga a már az előbbi írásokban említett képzőművész-restaurátor, J. András volt. Ő később magas fokú fémrestaurátori képzésben is részesült, olyannyira vitte, hogy a Peles-kastély fegyvereinek restaurálási munkálataiba is bekapcsolódhatott. Egyébként is különös affinitása volt a régi fegyverek iránt. A múzeum tulajdonában van egy jó állapotban lévő páncélöltözet. Ezzel nem árulok el titkot, hiszen néhány alkalommal történelmi témájú kiállításokon meg lehetett tekinteni. „Mi lenne, ha felpróbálnám, hiszen méret szerint rám találna” – ötlötte ki a jóval testesebb kolléga. Beöltöztetett a páncélba, s azonmód kipróbálhattam benne a járást. Nem volt valami kényelmes öltözet, az biztos. A régészeti raktárból kitámolyogva, már annak előterében lépegettem, amikor a kolléga jelezte, hogy érkezik a várkapitány, volt is aztán csörömpölés visszafelé. Tudtommal, jóval később, a múzeum kiváló képességű, szakavatott restaurátora, Nagy István tette rendbe a páncélöltönyt, nemkülönben számos régi fegyvert restaurált. Emlékezetes kiállításon lehetett megtekinteni mindezeket, restaurálási módszereinek ismertetése közepette.
Egy másik alkalommal a csodálatos római kori gyümölcsöstálnak „találtuk ki”, hogy analógiák alapján milyen formájú lehetett a talpa, s azt hogyan lehet elkészíteni. Még működött Csíkszereda híres vendéglője, a Városi. Itt volt a múzeum szomszédságában, meg-meglátogattuk némelykor. A kolléga kitalálta, hogy talpváznak megteszi egy sörösüveg. Ezt pedig a vendéglőben szereztük meg, ahol kiittuk tartalmát, még a melléjevalót is. A restaurálóműhelyben orvosi gipszbe „pólyáltuk”, amelyet, miután megkötött a gipsz, talpformájúvá faragtuk. Bemutattuk a múzeum igazgatójának, aki hümmögve, egy régészeti azonosítót vett elő az üvegesszekrényből, amelyben hasonló tárgyak rekonstrukciói voltak láthatók. Megfelelőnek ítélte, viszont a talpat nem rögzítettük a tálhoz. Egy alkalommal a kiváló bukaresti szakrégész, P. Roman, helyénvalónak találta a formát, csak ezután rögzítettük a tálhoz.

Idegenvezetőként is elbűvölte a látogatókat. 
– Miért vannak befele a fülei annak a fekete edénynek? – kíváncsiskodott egyik tárlatnéző. – Hát mert kifordították – így a kolléga. Tulajdonképpen egy olyan restaurált őskori edényről van szó, amelyet a hajdinás időkben állatbéllel, vaj’ ki tudja mivel a tűz fölé helyeztek, így az oldalait nyaldosó láng nem érhette, égethette meg az edény felfüggesztő szárait.
Andris barátom, kolozsvári lévén, néha hét végén hazalátogatott öreg szüleihez. (Édesapja egyetemi professzorként mint névkutató volt ismert.) Éjszakai vonatozás után hétfőn reggelre, fáradtan érkezett vissza. Ilyenkor a képzőművészeti raktárban rögtönzött ágyat magának, egy hosszú asztalra pokrócot terített, s azon pihent egy-két órát. A raktárban, kendervászonnal bevont posztamensen egy mellszobor üregében tartottunk finom itókát is. Csak meg kellett emelni a szobrot, annak üregéből kivenni az üveget, s „koccintani” Ceaușescu elvtárssal, mert éppenséggel róla készült a mellszobor. Ha jól emlékszem vissza, három rövid kopogás, majd kis szünet után, ha azt két hosszú követte, jel volt arra, hogy én kérek bebocsátást. Nyílott az ajtó, majd egy pohárka felhajtása után megint záródott, de már mögöttem. Egy alkalommal a kapus épp akkor sétált el az ablak előtt (a vár földszintjén volt a raktár), amikor éppen poharaztunk. Hamar híre futotta „tevékenységünknek”. A szag érződött ugyan, de bárki, bárhogy próbált rájönni a dolog nyitjára, nem talált rá a szoborba rejtett üvegre, pedig mögötte is nézelődtek. Egy jó hangulatú névnapköszöntő ünnepen (ilyeneket is tartottunk) felfedtük a titkot.
A kolléga otthoni kis műhelyében ékszereket, fülbevalókat, alpakkából gyűrűket is készített, eggyel barátságunk jeléül engem is megajándékozott. Családjaink közt is jó kapcsolat alakult ki, együtt jártunk kirándulni, gombászni, megültük egymás születésnapját. 
Számontartott képzőművészként állandó résztvevője volt a városban szervezett nagy tárlatoknak. Alkalmanként, az akkor városi kultúrház (ma a színészek, nemkülönben a néptáncosok otthona) földszinti kiállítótermében, a zsűrizést követően a képek falakra helyezésében is részt vettünk.
Örökre emlékezetes marad számomra az az őszi tárlat, amelyen előkelő helyen egy nagyméretű festménye is látható volt. Ezen egy harsogó, majd minden hangszeren játszó együttest festett meg. Fújják teli tüdőből, csépelik a húrokat, szakad szét a cimbalom. A kép jobb alsó sarkában egy dobos is látható, csakhogy az istenért sem akar dobolni. Többen jelképes értelmet véltek felfedezni mindebben, akként is értelmezték, mint ahogyan annak is szánta a művész. Azt viszont nem tudom, hogy jelenleg hol található ez a számomra örökre emlékezetes alkotás…

Kristó Tibor