Találkozó(k)

Az elmúlt napok egyik legkiemelkedőbb eseménye volt a bukaresti román–magyar államfői találkozó. Kiemelkedő volt azért is, mert immár tizenkét éve nem járt hivatalos látogatáson magyar államfő Bukarestben. Nemcsak a honatyáink, a magyarországi és európai politikusok és újságírók követték a nagy eseményt, hanem legalább fél szemmel a Mucsaröcsögén élő Esztike néni és János bácsi is. Figyeltük, mert nem mindegy számunkra, hogy miről szól és hogyan zajlik a diplomáciai találkozó. Amint tudjuk, a kétoldalú megbeszélésen szó volt az Ukrajnában dúló háborúról és az azzal kapcsolatos válsághelyzetekről, egyes források szerint az államelnökök a négyszemközti találkozón beszéltek az erdélyi iskolaügyekről és a hazai magyarság szülőföldön való boldogulásáról is. A találkozón szép és olyan hangzatos kijelentések hangzottak el, mint a „Tiszteletben tartjuk a kisebbségek jogait”. A laikus elemzők és nem csak, illetve közösségünk tagjai is bizonyára jókat nevettek, de annál is biztosabb, hogy anyáztak. Mert mi tudjuk, mi érezzük a bőrünkön naponta a legjobban, hogy mennyire tartják tiszteletben a jogainkat. Gondolom, nem kell sorolni a példákat, elég, ha visszagondolunk az elmúlt évek történéseire. Aztán mégiscsak örülünk a találkozónak, a párbeszédnek, mert minden egyes alkalommal abban reménykedünk, hogy ha jó a kapcsolat a két ország között, ha közelednek bizonyos témákban az álláspontok, akkor jó irányba haladhatnak a dolgok, és egyszer jó lesz nekünk is, nemcsak a nagyoknak. Egyelőre csak reménykedünk. Ugyanakkor a hasonló találkozóknak negatív következményei is szoktak lenni. Lásd Ukrajna és Oroszország háborúját. Hadd ne mondjam, hogy két nagyfejű és hasonszőrű politikustársaik miatt menekülnek vagy harcolnak több ezren, és ha úgy nézzük, ugyancsak miattuk fognak fagyoskodni vagy éhen halni több millióan. Tudom, naiv és butuska nézőpont lehet, miszerint ha a nagyok nem keverik azt a bizonyost, akkor abból olyan nagy baj nem lehet.
Különben az európai, de a világpolitikát is tekintve egyik vicces és nagyon őszinte tanárom mondása jut eszembe: „Egyszemélyes balesetek vagytok. Azaz olyan mamlaszok vagytok, hogy ütitek el magatokat.” Körülbelül a politikánk is ilyen. Valahol ezekben a napokban, hónapokban csattan neki saját magának, csak idő kérdése a roncsolódás. Mert nem kellenek járványok, világégések, pusztító viharok, mindent elsöprő árvizek, a nagyok megoldják helyettünk a teljes pusztulást. Jelenleg úgy tűnik, még nem kopogtat az éhín­ség, de a hideg szó szerint az ajtóban toporog. Ne neki nyissunk ajtót, hanem a szomszédnak, rokonnak és barátnak, hogy amikor gáz lesz, mert nem lesz gáz, akkor is beengedjük egymást. Ha jó kapcsolataink vannak, a magukat nagynak gondolókat is le tudjuk győzni. Erre már jó példával elöl járnak, akik a múlt rendszert is túlélték.

Bíró István

: an accessible web community