L. Simon László: Erdélyben gazdag és élő a kulturális közeg

Erdélyben a magyar nyelv őrzése, továbbadása létkérdés, és nagyobb presztízse van a magyar irodalomnak, mint Magyarországon – vélekedik L. Simon László József Attila-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója. Az erdélyi kultúrafogyasztásról, a mai kor emberének olvasási szokásairól, a múzeumok és kulturális intézmények szerepéről beszélgettünk, ugyanakkor borászi minőségében is kérdeztük.

Kovács Andrea
Becsült olvasási idő: 9 perc
L. Simon László: Erdélyben gazdag és élő a kulturális közeg
Fotó: Veres Nándor

– Azt mondja magáról, a művészetek tekintetében mindenevő, az operától a stand up comedy-ig, a balettől a dizájnig sok minden felkelti az érdeklődését, feltéve, hogy minőségi művészeti termékkel és produkcióval találkozik. Hogy látja, miként alakult az erdélyi kultúrafogyasztás az elmúlt két-három évtizedben, merre tolódott a hangsúly?

– Bár gyakran járok Erdélybe, arra kevés rálátásom van, hogy milyen az itteni kultúrafogyasztás, azt viszont látom, hogy valamennyi kulturális területen értékes alkotások és intézmények jönnek létre és működnek. Ugyanakkor sok jó alkotót, írót, szobrászt, színészt, zenészt ismerek itt, ami szintén azt bizonyítja, hogy rendkívül eleven, színes, izgalmas, pezsgő kulturális és szellemi élet van Erdélyben. Ráadásul sok találkozási és metszéspontja van a magyarországi kultúrával, a kettő tulajdonképpen szimbiózisban él együtt. Korábban, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként tevékenykedtem, azt tapasztaltam, hogy mindig nyitottan fogadták itt a kiállításainkat. Gazdag, eleven és élő kulturális közeg van itt. Ami különbséget látok az erdélyi és magyarországi kultúrafogyasztás között, az az irodalom szerepe és presztízse, ugyanis ez itt sokkal nagyobb, mint otthon. Nyilván ezt az is magyarázza, hogy itt a magyar nyelv őrzése, továbbadása létkérdés, programszerűen oda kell figyelni rá, míg nálunk nem annyira. És ebből az is következik, hogy itt az irodalmi lapoknak, fórumoknak, könyvkiadóknak, műhelyeknek is nagyobb a súlya, sok közülük irigylésre méltó Magyarországról nézve is.

– Ön 17 kötet szerzője, József Attila-díjas költő, fo­lyó­iratszerkesztő, irodalomszervező és kulturális témákkal behatóan foglalkozó politikus. Mit gondol a mai olvasási szokásokról?

– Magyarországon elkeserítőnek látom, ugyanis drasztikusan szorul vissza az irodalmi kultúra, pedig a magyar kultúra alapvetően irodalomközpontú. A kiadott könyvek száma jelezhetné, hogy hatalmas konjunktúra és pezsgés van, de az értő olvasók száma egyértelműen visszaszorulóban van. A fiatalabb nemzedékek számára a magyar irodalom ismerete nem létkérdés, mint számunkra volt. Az emberek napi szinten több órát töltenek különféle közösségimédia-felületeken, amelyek elveszik az olvasástól a figyelmet, az időt, a türelmet, emiatt megváltozott a befogadói attitűd és nem tudunk huzamosabb ideig koncentrálni. Ma már ritka, hogy valaki leül és elmélyül egy regényben, ez a fajta élmény hiányzik a gyermekeinknek, de mi magunk sem tudunk már ugyanúgy olvasni. Ez előrevetíti azt, hogy a kulturális értékeink megőrzése és továbbadása nem feltétlenül írott formában fog elsődlegesen megtörténni, hanem például filmek, sorozatok, videóanyagok által, végül is az információ és a tudás átadása sokféle lehet. Ebből nem az következik, hogy az irodalom szerepéről le kéne mondani, csak számolni kell azzal, hogy nem biztos, hogy mindenkit meg tudunk tartani úgy a nemzeti kulturális közegben, hogy annak a legfőbb közvetítő formája az írás és az irodalom lesz.


Hirdetés

– És ennek tükrében mit gondol a magyar, azon belül a romániai magyar könyv- és folyóiratkiadás helyzetéről és szerepéről?

– A Kárpát-medencében nagyjából 12 millió magyar él, ami üzleti szempontból kicsi piac, nem mellesleg nem mindenki olvas és nem is ugyanazt. A minőségi – különösen a tudományos – könyvkiadás egy ilyen kicsi piacon mindenképp támogatásra szorul. Egy több száz milliós angol vagy német nyelvű piacon a rétegkultúra is képes fennmaradni, de nálunk sok érték csak úgy tud megjelenni, és csak úgy tudunk szellemi értelemben versenyképesek maradni, ha ezeket támogatjuk. Bár az is fontos, hogy sok dolog megjelenjen az online térben, a legidőtállóbb adathordozó és legjobb archiválási forma mégiscsak a papír. Épp ezért, hogyha a folyóirat-kultúrában gondolkodunk, már csak archiválási céllal is érdemes sok mindent nyomtatva kiadni, amihez szintén támogatás kell.

– A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként górcső alatt vizsgálhatta a múzeumi és közgyűjteményi rendszereket. Van-e olyan általános tanulság vagy tanács, amit Ön szerint Erdélyben is jó lenne alkalmazni?

– Az erdélyi magyar múzeumokat friss szemléletű személyek vezetik, az elmúlt években jó szakmai kapcsolatot sikerült kialakítanom velük. Mindig fontosnak tartottam, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum és ezen intézmények között stratégiai kapcsolat legyen, előbbinek egyébként is küldetése, hogy a határon túli magyar múzeumokat, módszertani, kiállításszervezési és sok más szempontból is segítse, támogassa. Azok a módszertani újítások, amelyek a világ leginnovatívabb, legnagyobb, legjobb forrásokkal rendelkező múzeumait jellemzik, lassan begyűrűznek a magyar és az erdélyi muzeo­lógiába is. Így módszertani szempontból nincs számottevő különbség egy magyarországi vidéki nagy múzeum és az erdélyi múzeumok között. Nem mellesleg, az itteni kulturális intézményeknek és múzeumoknak sokkal jelentősebb a szerepe, nagyobb hatást képesek kifejteni, mint például egy Csíkszeredával azonos léptékű város múzeuma Magyarországon.

– Most a Fejedelmek aranya múzeumi kiállítás kapcsán érkezett Csíkszeredába, de borászként is jelen van. Aki költő és borász egy személyben, az hogyan látja a bor és irodalom toposzát?

– A kiállításmegnyitó után a családi borászatunk borait mutatjuk be. A családom sok nemzedék óta foglalkozik szőlővel és borral, régi szenvedélyem a borkészítés, az egyetem bölcsészkara után elvégeztem a szőlész–borász mérnöki szakot is. Az irodalmi és történelmi tanulmányaim után ezzel foglalkoztam, és bárhova sodort az élet, a szőlő és a bor szeretete mindig megmaradt. Nagy felelősség egyszerre jó bort készíteni és a nemzet irodalmi örökségéhez valamit hozzátenni. Amíg van magyar irodalom és magyar borkészítés, ez a kettő mindig elválaszthatatlan lesz, mert a bor ihletet adó forrás, másrészt örök témája is az irodalomnak, a művészetnek. Nem véletlen, hogy az én életemben is a szőlő és a bor szeretete meg a magyar irodalom szeretete és művelése összekapcsolódik.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!