Hirdetés

Sebestyén Kinga: ha valami összeköt minket, elmegyünk a falig

A hölgyválasz eredetileg olyan táncot jelentett, amikor a nők kérik fel táncra a férfiakat. Képletes értelemben ugyan, de ennek ad helyet a Hargita Népe sorozata. Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő Hargita megyei nők mondják el, hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket. Sebestyén Kinga kilenc évvel ezelőtt egy erdélyi női lapot álmodott meg és indított el. Eleinte tulajdonosként, azóta főszerkesztőként vezeti ezt a különleges, kreatív „projektet”. Azt mondja, kellenek az álmok, de a tényekre is figyelni kell.

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 5 perc
Sebestyén Kinga: ha valami összeköt minket, elmegyünk a falig
Fotó: Sebestyén Kinga saját archívuma

– Milyen tapasztalatok birtokában hívtad életre a Nőileget?

– Korábban voltam tévés, rádiós, aztán kollégákkal saját vállalkozást hoztunk létre, amit be is csődöltettünk, ebből is sokat tanultam. Később egyesületeket vezettem, vállalkozói területeken tanultam, szóval ez a tudás mind összeadódott a Nőileg elindításakor. A médiában például megtanultam, hogy mindennek időben el kell készülnie, a képességeidhez mérten a legjobb minőségben. A korábbi vállalkozásunkban rájöttem, nincs olyan, hogy a dolgok csak úgy lesznek valahogy – stratégia kell, tervek, következetesség, időmenedzsment, vezetés, számonkérés, kommunikáció stb. Az egyesületek leginkább a szolgálatra tanítottak, sokszor tényleg fizetés nélkül tettem a dolgom, és sok időt vett igénybe. Ennek is megvolt a haszna, ha nem is pénzben, de tudásban, tapasztalatokban, visszajelzésekben, a sikerben. Gyakran azt mondom, mindenkinek ki kellene próbálnia, hogy mit jelent magadnak előteremteni a fizetést, s elkezded más szemszögből látni azt, amit addig olyan egyértelműnek gondoltál: hogy pusztán járnak nekem dolgok.

– Hogyan toboroztál csapatot magad köré? 

– Elsősorban a saját kapcsolatrendszeremből kezdtem. A szakmai előéletemnek köszönhetően pedig szinte minden területet be tudtam fogni, ez nagy szerencse. Viszont ehhez hozzátartozik, hogy hinniük kellett ebben az álomban, mert pénzünk nem volt. A szerkesztőséget úgy hoztam össze, hogy nekik is belső motivációjukká vált ezt létrehozni, az egyezségünk az volt, hogy próbáljuk meg, mit tudunk, és három hónapig honoráriumot sem tudtam ígérni. Erre nagyon jólesik visszagondolni, szinte hihetetlen, hogy mennyire megbíztunk egymásban. Inkább Hargita megyében mozogtam otthonosan, a többi megyéből javaslatok alapján kerestem a kollégákat, de miután már megvolt itthon az alap, könnyebben ment másokat is meggyőzni. Szerkesztőségünk soha nem főállású újságírókkal működött – időnként volt egy-egy –, erdélyi lapként inkább az volt fontos, hogy minél több területről legyen külsős kolléga. Ennek a működésnek viszont megvannak a buktatói, hiszen úgy kell a csapatszellemet fenntartani, hogy közben alig találkozunk. Másfajta kommunikációt igényel, másként kell kezelni a konfliktusokat, a visszajelzéseket stb.

– Jó emberismerő vagy? Vagy valami egyéb varázsszered van, hogy ennyire rendhagyó körülmények között is működni tud a dolog?

– Varázsszerem biztos nincs, akkor lennének helyzetek, amelyeket szebben oldottam volna meg, viszont megtanultam, hogy önreflexió nélkül soha nem fogok jól együttműködni másokkal. Ha visszatekintek a közel kilenc évre, rengeteget tanultam, ez egy nagy fejlődési folyamat is volt egyben. Mi, nők tényleg egy kicsit másképp működünk, talán másképp kötődünk, de épp ennek köszönhetően erősebb lehet az elköteleződés, a kitartás is. Bár néhány férfi kollégánk éppolyan elhivatott tagja a Nőilegnek első perctől. Szóval csak találgatni tudok. A vezetőtől elvárják, hogy ha helyzet van, nehézség, bármi, akkor álljon ki, és mondja el őszintén a legrosszabb forgatókönyvet is, és azt is, hogy ő miben bízik, milyen lehetőségeket lát. Mi ezt mindig meg tudtuk beszélni, talán ez is számított.

– Van olyan „vezetői” feladatkör, ami nehezen megy?

– Hát persze. Például, hogy nem vágyom vezetőnek lenni, bár azt mondják, fordított helyzetben mindig belekotyognék mindenbe. Az is igaz, több mint tizenöt éve lényegében nem működtem alkalmazottként, de valamikor pályakezdőként szorgalmas beosztott voltam. Vezetőként, amíg az én tulajdonom volt a Nőileg, talán az volt az egyik legnagyobb kihívás, hogy a racionalitás talaján maradjak. Egy vezetőnek a tényekkel kell dolgoznia – kellenek a víziók, de szeretni kell az Excel-táblázatot is. Aztán persze rendkívül fontos, hogy jó csapatod legyen, az emberek tényleg azt a feladatot végezzék, amihez a legjobban értenek, s valahogy megtaláld az utat a motiváció fenntartására. Ez utóbbival sokszor maga a vezető is küszködhet. De nincs olyan, hogy mindig minden a csúcson van, ilyenkor a következetesség tud átlendíteni helyzeteken, időszakokon.

– Te milyen vagy vezetőként?

– Ezt a csapat tudná megmondani. Fontosnak tartom, hogy visszajelezzek, hogy gratuláljak a jó cikkekhez, de ezt is az évek során tanultam és tanulom mai napig. Azt is meg kell mondani, ha valami nem éppen úgy sikerült, ahogy vártam, nem éppen az lett, amit megbeszéltünk. Pszichológus barátaim vannak, sokat tanulok tőlük is, és igyekszem gyakorlatba ültetni. Régen sokkal agresszívabb voltam, ma már szerintem elmozdultam az asszertivitás irányába. Remélem. A másik dolog, hogy a vezető kezében kell lennie a kontrollnak, de ezt is túlzásba lehet vinni. Régebb volt, hogy mindenről tudnom kellett, ahogy mondani szokás, az utolsó szögről is. Ez sem egészséges, mert bizalmatlanságot feltételez. Ma már úgy vagyok, hogy akiknek a képességeivel és a teljesítményével tisztában vagyok, ott elengedem ezeket a túlzásokat.

– Hogyan tudod kezelni az elakadásokat, kudarcokat? Ilyenkor mire támaszkodsz, mi jelent erőforrást?

– Magam vagyok az erőforrás, s ez sokszor nehéz, így szocializálódtam. De amúgy ez szerintem nagyon egyéni dolog, mert ezt a személyes fejlődésünkből hozzuk. Amit megtanultunk, amilyen mintákat kaptunk, szerintem az határozza meg azt is, hogy ezekhez a helyzetekhez hogyan viszonyulunk. Van, mikor időt kell adni a dolgoknak, megvizsgálni több szemszögből, lehetőségeket vázolni, a lényeg, hogy inkább megoldásokon gondolkodjunk, mint megtörjünk. A kudarccal én már amúgy is úgy vagyok, hogy az lényegében tanít. Mindig megmutat valamit, hogyan ne csináld majd legközelebb. Bár van, hogy csak ötödjére vesszük észre. [Nevet.]

– A sikert hogyan kezeled?

– Siker? Az meg mi? [Nevet.] Tanulom, hogy van olyan is. Igen, meg kell tanulni felismerni, befogadni.

– A lapban ti is éles szemmel figyelitek a női vezetőket, próbáljátok feltárni a női önmegvalósítással kapcsolatos előítéleteket, kihívásokat. Mit látsz jellegzetes „női vezető” problémának?

– Általánosításokba nem mennék bele, mert szerintem mindenki más. Nagyon sok mindent én is a Nőileg ideje alatt tanultam meg a nőről. Hogy milyen színes, sokrétű, empatikus megoldókészséggel rendelkezünk. Hogy látjuk az embert is, nemcsak a feladatot. S ha valami összeköt minket, elmegyünk a falig. Ez hatalmas erőforrás, ha megfelelő irányba használjuk. Akkor van gond, ha a képességeinket valami ellen kezdjük használni. Én nem a hagyományos modell szerint éltem az életem, ezért van, amit másként tapasztaltam. De az biztos, hogy az én álmaimat mindig kevesebbre értékelték, mint a férfiakét, sőt, többnyire azt kaptam, hogy miért nem keresek egy rendes munkát, miért akarok állandóan különutas lenni. Fájt, de soha nem tartott vissza. Nekünk, nőknek gyakran már gyerekkorban letörik a szárnyainkat. Boldog vagyok, amikor az interjúinkban ennek ellenkezőjét olvasom. Mert magunkban és a lányainkban erősíteni kell a hitet, hogy képesek vagyunk rá.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!