– Ki rejlik a Lőrinczi Eszter név mögött?

– Székelykeresztúron születtem, itt nőttem fel, itt jártam iskolákba, az Orbán Balázs Gimnázium matematika-informatika szakán végeztem. Sokáig voltam a Magyar Unitárius Egyház ifjúsági szervezetének, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnek helyi és országos munkatársa, a Gondviselés Segélyszervezet önkéntese. Édesanyám a keresztúri városi könyvtár munkatársa, így elkerülhetetlenül belenevelt az olvasásba, az irodalom szeretetébe. Így kezdődött mindaz a kettősség, ami életemet végigkísérte, és tizenkettedik osztály végén a pályaorientációs teszteket is összezavarta. A matek-infó osztályban végigolvastam a szabad perceimet, a teológián sudokuval és matematikafeladatokkal oldottam a stresszt az első szessziókban.

– Mikor és miért döntött úgy, hogy a lelkészi pályát választja?

– Nagy tanácstalanságom­ban érettségi után beiratkoztam az informatikaegyetemre Kolozsváron, de már az első kurzuson éreztem, hogy nekem nem itt van a helyem. Azért kezdtem el, hogy tanár lehessek, de ezen a karon programozókat képeznek. Az első – félig sikeres – szesszió után már alig-alig jártam be, és nagyon próbáltam újra kitalálni magamat. Főleg a pszichológia és a bölcsészkar vonzott, de érdekelt a teológia, a szociális munka, és még mindig szeretettem volna tanítani. Nagyon sok időbe telt, amíg rájöttem arra a nyilvánvaló tényre, hogy ha jól csinálja, akkor egy lelkész kezében mindez össze tud fonódni. Amikor ez megfogalmazódott, már nem volt kérdés, bár idő sem sok a felvételiig.

– Voltak-e meghatározó istenélményei, amelyek erre a pályára terelték?

– Tulajdonképpen konfirmálásom után többször is megfogalmazódott, bár nem istentiszteleteken. Ott általában inamba szállt a bátorságom. Meghatározó volt ugyanakkor minden egyletes rendezvény, minden lelkészekkel folytatott mélyebb beszélgetés, vasárnapi iskoláztatás és táborozás, a hálás könnycseppek az idősek arcán, amikor segítettünk valamiben, vagy csomagot vittünk ki, illetve az otthoni egyházközségben való forgolódásom és azok a félszeg imák, amiket akkoriban megfogalmaztam. Persze ebből a felsorolásból nem maradhat ki néhai lelkész nagytatám és az ő emléke sem, bármilyen közvetetten volt és van hatással mindarra, ami és aki vagyok. Úgy érzem, nélküle nem lennék itt és így.

– Hogyan fogadták elhatározását a szülei, a barátai és az ismerősei?

– Mindenki másképp: féltéssel, aggodalommal, hitetlenkedéssel, bátortalan bátorítással. A váltás is furcsa lehetett, de a családomban tisztában voltak vele, milyen (volt) a lelkészi élet, a barátaim között pedig sok volt a teológiai hallgató vagy az őket ismerő. Aztán minden féltés és aggodalom lassan támogatássá alakult. Most a végén úgy érzem, nélkülük nem tudtam volna végére érni.

– Milyenek voltak a teológián töltött évek?

– Az alapképzés és mesterképzés között kiköltöztem Budapestre, ahol hittantanárként tevékenykedtem a fővárosi iskolákban. Életemnek kicsit több mint egynegyedét töltöttem a teológián, rengeteget jelent. Az a hét év minden igazi mélységem és magasságom, ami formált, azok az emberek, akiket megismertem és akiktől eltávolodtam, az Istennel való kapcsolatom minden hullámzása és stabilitása, a régi félelmeim legyőzése, újak felfedezése és az eddig nem ismert erőforrások mozgósítása, álmok és ideák összetörése, újak építése.

– Lezárult egy fejezet június végén, készen áll az egyházi szolgálatra… Hogyan tovább?

– A papíron azt írják, hogy készen állok, én is azt érzem… Pontosabban tisztában vagyok azzal, hogy az ember lánya soha nem tudja igazán késznek érezni magát, és ez a tudat segít abban, hogy Isten tenyerébe helyezzem a félelmeimet és vágyaimat, majd várjak. Jelenleg tulajdonképpen a várakozás és diákként egy utolsó nyár ideje van. Még semmi nem százszázalékos, a kinevezést csak később kapjuk meg. A következő évem a Gondviselő és a püspök úr kezében van.

– Mit tart lelkészi hivatása legnagyobb feladatának, illetve kihívásának?

– Eddigi megfigyeléseim és önismereti munkám alapján úgy érzem, hogy a határok megtartása az egyik legkomolyabb kihívás, amivel a lelkésznek meg kell küzdenie, és amivel nekem is szembe kell néznem. Határok magánélet és hivatás, munka és pihenés, a képes vagyok rá és a túl sok között, illetve a nemet mondás művészetének elsajátítása. Hiába mondják, hogy a jó pap nem tud kiégni, de ez egy nagyon súlyos jelenség körülöttem. Mindez nemcsak a lelkészekre, de minden szakmára és hivatásra jellemző lehet. Úgy indulok most el, hogy szem előtt tartom mindezt.

– Hogyan tekint a jövőbe, tervei, céljai?  

– Szeretnék még tanulni, képzéseket végezni, akár egyetemet is. Hű akarok lenni ahhoz a teológiai kijelentéssé lett vicchez, hogy a pap sírkövére azt vésik: „tanulmányait befejezte”. Hosszú távon nagyon szeretnék olyan gyülekezet lelkésze lenni, ahol minden korosztállyal tudok foglalkozni, ahol – csak szépen, rendben – mindazt alkalmazni tudom, amit az egyetemen tanultam és az egyetem mellett tapasztaltam, ahol meg tudom valósítani azokat a terveket, amiket a steril intézeti környezetben szövögettem. Hiszem, hogy ha nem is most, de később a Jóisten egy ilyen helyre vezérel, és erőt ad mindehhez.