erős felhőzet
Néha az apróságok is számítanak
Néhány csocsóasztal és ugrálóvár beszerzése bagatell apróságnak tűnhet. Ám ha hátrányos helyzetű gyermek felzárkóztatásáról van szó, mint az Oklándi Elhelyezőközpont esetében, akkor máris egészen más színezetet kap a Comite Ocland Egyesület beruházása.
Nagyon könnyű azt mondani a játékszerekről, hogy fölösleges holmik, és szóvá tenni, hogy miért nem adnak oda nekik valami komoly dolgot, mondjuk tankönyveket, amelyekből tanulhatnak majd a gyerekek. Az okosságok kinyilatkoztatásában amúgy is elég jók vagyunk ahhoz, hogy kijussunk a „Megmondóemberek Világbajnokságára”.
Egyébként is valahogy beépült a kultúránkba, hogy csak annak van létjogosultsága, ami magasztos, de azért kellőképpen komor és szigorú, nemes célt szolgál, pátoszos szónoklatokra ad okot és végtelenül lehangoló. Sírva vigad a magyar. Az embernek néha az az érzése, hogy ez szinte kötelező.
Tudom, tudom, erősen túlzok, de erre a karikírozásra szükségem van azért, hogy könnyebben érthető legyen, amit mondani fogok. Arra persze ne számítsanak, hogy fel fogom találni a spanyolviaszt. Ami most következik, sokan leírták már. Pedagógusok is szeretnek cikkezni róla, ha a gyerekek oktatásáról, neveléséről van szó.
Abban, gondolom, mindenki egyetért velem, hogy a bikamód komorság nem a gyerekek világa. Sokkal könnyebben tanulnak játék közben, mint egy szigorú, pattogós katonanyelven, szabatosan kivitelezett előadáson.
Sosem felejtem el, gyermekkoromban bújtam a könyveket. Imádtam Jules Verne kalandregényeit például. Igaz, az első negyven oldalon csak nagy nehézségek árán tudtam átrágni magam. De ugyan ki ne nevetne jóízűt Paganelen, a szórakozott francia földrajztudóson a Grand kapitány gyermekei című regényben? Paganel ugyanis annyira szórakozott volt, hogy Indiába indult, de Dél-Amerikában kötött ki. Spanyolul akart megtanulni, de ehhez véletlenül portugál könyvet szerzett be. Megérte ezért azt a fránya első negyven oldalt átszenvedni. Igen ám, de ezek után Jókai Mór egyik regényével (mindegy most, hogy melyikkel) gyerekként már nehezen birkóztam meg. A sokadik nekifutásra is unott arccal tettem le a könyvet.
Ezt látva, jó anyám elővett egy sokkal vékonyabb könyvet és „te is hülyén halsz meg, fiam”-szerű legyintéssel a kezembe nyomta. Rejtő Jenőtől volt a Vesztegzár a Grand Hotelben. Jókai hosszú romantikus leírásai után a felüdülés erejével hatott rám a Mester nyelvi leleményekkel fűszerezett stílusa.
Azért meséltem ezt el, mert ha akkor a szüleim görcsösen ragaszkodtak volna ahhoz, hogy márpedig Jókait olvassak, és ne Rejtőt, akkor talán egy életre megutáltam volna az olvasást. A Mesternek köszönhetően nem így történt. Sőt! Később még olyan könyvekhez is gusztusom támadt, mint Orwell 1984 című regénye.
Mindennek megvan a helye és ideje. A komolyságnak és a játéknak is. Hamis dilemma elé állítanánk bárkit, ha azt mondanánk, hogy választania kell a kettő között. És ezért fontosak az olyan apróságnak tűnő gesztusok, hogy csocsóasztalt ad valaki a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ahhoz, hogy egy gyereknek kedve legyen tanulni, fejlődni, arra is szüksége van, hogy jól érezze magát a bőrében. Ez pedig egyáltalán nem lekicsinylendő apróság.
Talán még azt sem túlzás kijelenteni, hogy az apróságok nem csak néha, hanem bizony gyakran számítanak.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
