erős felhőzet
Mit adunk át?
Szoktak azon gondolkodni, hogy mit örököltek a családjuktól? Most nem a telekre, házra, pénzre vagy a kopott kislábosra gondolok, még csak nem is arra, hogy én is „epés”, „szíves” vagyok, mint az anyám, hanem a kissé megfoghatatlanabb lelki dolgokra. Mostanában rengeteg közérthető nyelven írt pszichológiai témájú könyv jelenik meg, jó látni, hogy egyre többen olvassák ezeket, így talán szélesebb körben kezd érvényesülni az a fajta életszemlélet, amely jó esetben képes élhetőbbé tenni a mindennapokat, tudatosabbá a jelenlétet a világban. Igazából nem hiszek abban, hogy egy könyvvel mélyreható változás érhető el, de mindenképp közelebb tud vinni önmagunkhoz azáltal, hogy új szempontokat, megközelítési módokat kínál fel. Ma már sokan beszélnek arról, hogy nemcsak a takarítási és húslevesfőzési praktikákat, hanem akár traumákat, sebeket is átörökíthet egyik generáció a másikra, a jelenséget egyébként már évtizedek óta tudják és kutatják a pszichológusok. Igen, sokszor egy mélyen eltitkolt családi tragédia a következő nemzedékre is átsugárzik, nehezen felderíthető módon okozva elakadásokat, megmagyarázhatatlan szorongásokat, depressziót és így tovább.
Mielőtt nagyon elszomorodnánk, gyorsan írom is: a kört meg lehet szakítani, bár a családi örökség feltérképezése nem egy fájdalommentes beavatkozás. Ha ez egyelőre nem is foglalkoztat bennünket, de arra talán mégis érdemes egy pillantást vetni, hogy vajon mi mit adunk át a gyerekeinknek.
Mert bizony, az, ahogyan működünk mi, anyák, apák, kihatással lesz gyermekünk nőiességére, férfiasságára, majdani párkapcsolataira, szülőségére. Például, ha mi képesek vagyunk elfogadni magunkat, ahogy vagyunk, netán még szeretni is, akkor nagy eséllyel pozitív énképet „ajándékozunk” utódainknak.
Milyen a férfi-nő kapcsolat a családban? Lát-e érzelmi megnyilvánulásokat, szeretetkifejezést a gyermek? Nem kell egyből hálószobatitkokra gondolni, csak ártatlan, őszinte interakciókra, egy ölelésre, egy bókra, ami a férfinak, avagy a nőnek szól. Vagy inkább a ridegséget, megközelíthetetlenséget, az elfojtásokat és a tabukat pakolhatja a hátizsákjába, amelyből majd élnie kell az ő párkapcsolatában?
Hogyan működik együtt a család? Anya mindenkit kiszolgál? Apát és a fiát is? A lánygyermeknek pedig mindig segítenie kell? Akkor valószínűleg a következő generációban is az lesz a természetes, hogy csak a nő mosogathat, a férfiaknak még a tiszta alsót is ki kell pakolni, mert ez az örökség, amit ismerünk. A bajok majd akkor kezdődnek, ha egy „kiszolgált” fiú találkozik egy teljesen más családi örökséggel rendelkező leányzóval, aki azt mondja majd, hogy kedvesem, ha a ház az, akkor a házimunka is közös.
Tudunk jól vitatkozni? Vagy csak egymás leuralása (leugatása) van, netán inkább hallgatunk, és a szőnyeg alatt tartjuk, jó szorosan a problémákat, sérelmeket, bántásokat? Nem titok, hogy valószínűleg az otthon látott mintákkal kezd el élni a csemeténk is, és ha azok nekünk sem voltak jók, mert szenvedtünk, belebetegedtünk, esetleg el is váltunk, akkor nagy valószínűséggel a kudarc esélyét pakoltuk be hamuban sült pogácsaként.
A felsorolás tetszőlegesen folytatható. De persze ez nem játék, hanem kőkemény valóság: nem mindegy, mit hozunk, de az sem, hogy mit adunk tovább.
Asztalos Ágnes
.jpg)
