enyhe eső
havazás
Minden házitündérnek egy konyakot!
Az ünnep közeledtével annyi mindenre kell figyelni. Főleg az asszonynép hajlamos túlzásokba esni, és azt hinni, ha nincs patikatisztaság és mesterszakácsokat megszégyenítő ételsor, vége lesz a világnak. Megsúgom: nem lesz.
A székely társadalom a mai napig alapvetően archaikusan gondolkodik a női és férfi szerepekről, főleg faluhelyen. Nem tudom, mennyi időnek kellene még eltelnie, hogy általánosan elterjedhessen például az a fajta skandináv egyenlősdi, mikor a felek kínosan figyelnek arra, hogy azonos számú tányért mosogassanak el, vagy felváltva nyírják a füvet, és ha megvalósulna, szeretnénk-e egyáltalán. Mégis tény, hogy a világunk kezd átalakulni. Változnak az idők. Nincsenek kőbe vésett szabályok többé, korunk a halványuló stigmák és összeomló transzgenerációs hagyaték kora. Ez, ha eltekintünk a nyilvánvaló hátrányoktól, szerencse is lehet, hiszen mindent szabad, de semmit sem muszáj.
Így az elvárások többségét már mi magunk erőltetjük magunkra, szokásból, megfelelési kényszerből, szeretetvágyból, hiszen olyan jó, amikor megsimogatják a kis buksinkat és megdicsérnek minket. Erre vágyunk mind, elismerésre, megbecsülésre, arra, hogy valakinek nélkülözhetetlen szüksége legyen ránk. Ez a fajta önbecsülés azonban ingatag, hiszen ha nem jön a pozitív visszajelzés másoktól, oda a lelki béke. Kiegyensúlyozottabb megoldás lehet hosszú távon belső viszonyítási pontokat találni, még ha ez néha nehéz is.
Sokan vagyunk sokfélék, ami az egyikünknek magától értetődő alaptevékenység, attól a másikunk már kihasznált cselédnek érzi magát, és fellázad. Érdemes végiggondolni, mi az, amit valóban mi magunk akarunk és mi csupán a társadalom által ránk erőltetett követelmény. Ha valakit boldoggá tesz, hogy vasalja a zoknikat, ám tegye! Ha valakinek oda az álma, ha nincs hétféle sütemény, süsse! Aki epeömlést kap a pucolatlan fürdőszobai fugától, nosza, ne késlekedjék! Aki viszont legszívesebben hátradőlne és kérne egy konyakot, tegye azt. Nem az a cél, hogy minden áldott ünnepen hullafáradtan üljünk le, és alig várjuk, legyen vége már. Mikor már sírni tudnánk a kimerültségtől és ráadásul odaégett/nyers maradt/szimplán hitvány, akkor ne azt érezzük, hogy semmire sem vagyunk jók. Egyetlen cél van: jól érezni magunkat együtt. A sok sütés-főzés-takarítás mit sem ér, ha a végére elfogyunk mi magunk. Tegyük fel a kérdést: van még örömöm ebben az egészben? Jól érzem magam tőle, ágynál és asztalnál? Tudok még nevetni, évődni, magamat kicsit kelletni? Szeretem a nőt, akivé váltam? Képes voltam megőrizni magamban a cserfes kislányt? Maradt még energiám a lényegre, vagy belekövültem az önfeláldozó mártír, vagy örök házsártos szerepébe? Ezt akarom? Ez vagyok én valójában? A hímes tojásnál fontosabb a hímes lélek. A frissen lemosott csempénél többet ér egy ropogós kacagás. A valóság az, hogy senki nem fog jobban szeretni egy kiválóan sikerült cukrászremekért vagy alaposan kiporolt szőnyegért. Merjünk őszinték lenni önmagunkhoz és a mieinkhez, és szükség esetén ne féljünk meghúzni a határokat. Ne igent mondjunk, ha nemet szeretnénk, mert az elhallgatott kívánságok nehezen teljesülnek. Még ünnep idején is.
Rátz-Illés Mária
.jpg)
.jpg)
