Különleges története van ennek a versnek. És úgy gondolom, hogy sokunkban hoz elő régi emlékeket. A mi családunk nem volt túl iskolázott. Viszont a könyvnek, az írott szónak volt némi becsülete. Főleg annak, amely rólunk szólt. Emiatt volt népszerű anno és folyamatosan Petőfi, mert annyira „univerzális”, hogy képes volt leszivárogni a Kárpát-medence minden magyar tudatú családja szintjére. Így a miénkbe is. Mert zseni volt, és olyannyira „celeb”, hogy a rövid földi lét és az üstökösszerű költői pálya nem akadályozta a tartós jelenlétben és a közkedveltségben. Nyilvánvaló, hogy Benedek Elek, Jókai, Mikszáth, Móricz következett a sorban. A népi vonal, a nemzeti romantika, a vidék szeretete és ismerete, a népi lélek tükre volt szimpatikus a családtagok számára nálunk. Aztán Tamási Áron. Nyilván. A sorban aztán Kányádi Sándor következett. Majd Sütő András. Érdekes módon Farkas Árpád jött a sorban, de nagyon fiatalon. Kimaradtak a nagy helikoni szerzők a két világháború közötti időkből, még akkor is, ha a pályájuk úgymond töretlen volt és átívelt a szocialista világ kánonjába. Valahogy nem voltak népszerűek, bár egyik-másikat – módjával – számontartottuk. Az történt, hogy Farkas Árpád verseit viszonylag korán kezdték szavalni bizonyos ünnepségeken. Nála szerencsésen találkozott az egyházi és a világi vonal a „tájhagyománnyal”. Ennyire sikeres a mi berkeinkben talán sors- és kenyerestársa, a szintén Udvarhelyszékről indult Magyari Lajos volt. Borvizek. Hargiták. Fenyők. Mintha nem is léteztek volna más írók vagy költők, előttük vagy utánuk járó Forrás-nemzedékesek. A magyarországiakkal sem foglalkoztak túlságosan, de a faluban, a községben sem. A „helyi kánon” valahogy nem fogadta be őket. Azt is elmondhatjuk, hogy roppant érdekes a nép, a fogyasztói átlag, hiszen bizonyos életműveket levegőnek néz. Talán egy-két évvel Farkas Árpád Jegenyekör (1971) című kötete megjelenését követően, már bekerült az Avaron és a Mikor az öregemberek mosakodnak… című vers a látóterembe. Egyszer azt mondja anyám, hogy „a költő ezt a verset Mózsi nagyapádról írta”. Mert írhatta volna. Egyébként találkoztak. Hogy aztán járhatott-e a költő épp olyankor náluk, amikor nagyapám borotválkozott és mosakodott vasárnap délelőtt – úgy kilenc és fél tíz között –, hogy az első harangszóra elkészüljön, s aztán negyed tízre útra készen várja meg a szomszédból Imre bát, akivel úgy háromnegyedre ballagtak fel a templom elé (a zádogfa alá, egy kicsit osztani a világ és a falu baját; olyankor az atom, Vietnám, Amerika, az oroszok és a kaszálás témája egyaránt előkerült; még arról is szó esett, hogy a testnek meg kell adni mindazt, ami megilleti, de a léleknek is. Aztán ilyenkor megkondult úgy tíz perc múltán harmadszor is a harang, és béhúzták. Lekerültek a kalapok a viharvert és búlátott fejekről, s az emberek elfoglalták a hűvös templomban a kijelölt helyüket. Mert annak is rendje volt. (Akárcsak az asszonyokénak, s a leányokénak túloldalt). Nem vagyok biztos, hogy Árpád járt volna ott, bár a közös rokonaink, akiknél szívesen tartózkodott az utcánkban, mindössze két házzal odébb laktak. Középiskolába kerültem, amikor egy alkalommal egyik évfolyamtársam nagy bizalmasan elővette a Jegenyekör agyonolvasott és dedikált példányát, a sajátját, és kinyitotta erre a versre. Mondván, hogy azt az ő apai nagyapjáról írta a költő. Nem méltatlankodtam… Viszont tanúja voltam egy alkalommal annak – talán tizenegyedikes koromban –, amikor ellátogattunk közösen ezzel az iskolatársammal egy másik barátunkhoz, ahol vasárnap délelőtt mindhárman tanúi lehettünk annak, ahogyan az ottani nagyapa mosakodott. Ugyanúgy. „…mintha háromnegyed / század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik / mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni / hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így / az öregek, már csak temetések előtt, mikor utolsó útjukra / kell kísérniük a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, / bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, / mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a / tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet…” Évtizedek teltek el. Hol vannak azok a nagyapák: Hol a „zöld vizek fölé hajló huszadik század”? Tovatűnt. Akár az örökkévalóságnak mondott végesség által tavaly túlvilágra szenderült költő. Viszont most szobrokról beszélünk a székely anyavárosban. Az lenne jó, ha szobor által maradhatna körünkben a költői üzenet, a táj, annak hagyománya, némi lényeg, és láthatnánk a nagyapák arcának vízmosásos árkait ama legbelső tájakon.

Simó Márton