Mikor meglátjuk az utcán egy ismerősünket, az agyunknak a másodperc törtrésze is elég ahhoz, hogy az orr, a szem és a száj formájából összerakja a mozaikot, hogy ki az. Ez a bámulatos belső szupererő a legtöbbünk számára annyira magától értetődő, hogy bele sem gondolunk.

Létezik azonban egy állapot, amelyben ez a mindennapi mechanizmus egyszerűen csődöt mond. Ez a prozopagnózia, vagyis a köznyelvben csak arcvakságként emlegetett kognitív felismerési zavar. A sciencealert.com egyik cikke szerint a legsúlyosabb esetekben az érintettek még a saját tükörképüket vagy a közvetlen családtagjaikat sem ismerik fel. Sokáig úgy gondolták, hogy ez egy rendkívül ritka, a társadalom alig két százalékát érintő rendellenesség, a Harvard Egyetem néhány évvel ezelőtti kutatása azonban alapjaiban rázta meg az orvostudományt: kiderült, hogy az arcvakság sokkal gyakoribb, mint hittük, és milliónyi ember él együtt vele úgy, hogy fogalma sincs róla.

Kutatók szerint az arcvakság nem egy „igen/nem” állapot, hanem egy spektrum. Sokan vannak, akik képesek ugyan boldogulni a mindennapokban, de folyamatosan kellemetlen helyzetekbe keverednek, mert elmennek a kollégáik mellett az utcán, vagy összekeverik az ismerőseiket. Mivel korábban az orvosi diagnosztikai határok túl szigorúak voltak, ezek az enyhébb esetek egyszerűen kívül estek az orvosok látókörén – a pácienseknek pedig maradt a frusztráció és az önvád, hogy „biztosan csak rossz a név- és arcmemóriájuk”.

Dr. Joseph DeGutis, a Harvard pszichiátere úgy véli, hogy a diagnózis kiterjesztése sorsfordító lehet, ha ugyanis az érintettekben tudatosul, hogy a problémájuk valós és mérhető, lépéseket tehetnek a javulásért. Szakemberek szerint az enyhébb arcvaksággal élők profitálhatnak a legtöbbet a különböző kognitív tréningekből, emellett a tudatosság is segít abban, hogy kiépítsenek alternatív stratégiákat: megtanulják az embereket a hangjuk, a járásuk, a jellegzetes frizurájuk vagy épp a tetoválásaik alapján azonosítani.