– November 2-án jelenik meg legújabb, Virágháború című novelláskötete. A címadó novella már régebb óta elérhető az olvasók számára. Mennyire kötődik a novella ehhez a kötethez, vagy miért éppen ezt a címet választotta?

– A cím szembeszökően szójáték. Világháború, de mégse. Vagy mégis? Az azonos című novella plébániai virágdíszítés körül forgó bonyodalmakat mutat be, és ez a szó rögtön a készülő kötet élére is kiugrott, más lehetséges ötleteket félrelökve. Amióta az eszemet tudom, a harmadik világháborúra készülünk hatalmas lendülettel. Ki úgy, hogy rendel még egy mojitót vagy még egy fesztiválbelépőt, mert egyszer élünk. Ki úgy, mint nagyanyám, aki alapélelmiszer-készleteket halmozott fel, ő ugye túl volt már két világomláson… Ki pedig úgy, hogy Péklapátházán ülve kiókumlálja és leleplezi a nagy világ-összeesküvést, és akkor megmenekültünk! Ki pedig úgy, hogy számítógépen egyfolytában világvégét játszik, és kifolyatja minden éjjel a világ összes vérét. Vagyis sok mindenre rezonál ez a kicsit virággyerekes cím. Lehet, hogy békének álcázva magát a háború már zajlik is, és ha afrikai rózsát veszünk télen a szupermarketben, ezzel közvetve mi is kilövünk egy-két golyót, ki tudja, kire. 

– Milyen téma/témák köré épülnek a szövegek? Milyen célközönségnek szánja, ajánlja? 

– Annak ajánlom a kötetet, aki kíváncsi, hogyan lesz valakiből fagyikóstoló, bolygóvédelmi főtiszt vagy óriáscsúszda-tesztelő. Vagy éppen okleveles megváltó kisiparos. Kiderül továbbá, hogyan jutott haza Tengl Ferike a sörfesztiválról, és hogy megszabadulhat-e az emberfia még ebben az életben Pálpusztáról. Vagy miképpen lehet benzinvirágmézet előállítani, s közben kiskölyköt pásztorolni. Sok szöveg foglalkozik azzal is, képesek vagyunk-e érzelmileg túlélni szakításokat, szeretteink halálát, és miféle jelképek erdejében mozog a gyászoló, honnan kerülnek elő régi fényképek, fonalkészletek, fekete lepkék vagy éppen őzek, amelyek mintha mind részei lennének a halállal folytatott párbeszédnek. Mintegy hatvan történet, telis-tele emberi sorsokkal, vicces vagy fájdalmas fordulópontokkal, veszteségekkel, megmenekülésekkel, vágyakkal, csalódásokkal, átverésekkel és újrakezdésekkel.

– Írásaiban fiktív és valós elemeket is használ. Milyen irányzathoz sorolná a kötetet?

– Valóság az, amit megművelsz. Sokszor egy elképzelt szerelem többet ad, mint egy elfuserált valóságos. Egy sóvárgott tárgyhoz jobban kötődünk, mint ahhoz, amit birtoklunk. Mennyivel igézőbb álmainkban rajongott rocksztárnak lenni, míg valójában energiaitalt adunk el másoknak egy dohányboltban! Szóval ezekben az emberi sztorikban sok a fantáziaugrás, ahogy az életünkben is. Elvben nem írok fantasyt, mégis szóba kerül, mi történik, ha a feje tetejére állítunk egy palackozott lelket? Vagy tarthatunk-e tirannoszauruszt a lakásban? Sci-fi-babérokra sem törekszem, mégis megírtam, hogyan működik az Álomrögzítő Hatóság, hogy miképpen tud az ember majommá, a majom pedig emberré változni. Krimiszerző sem vagyok, mégis elképzeltem, hogyan lehet perdöntő gyilkossági bizonyíték a kenőmájas. Szeretem a groteszket, így beszámolok róla, miért üzentek hadat nagyinak a zöldségek. Vagy éppen Marika néni Montenegrónak. Történeti kiruccanások is vannak itt, akad az 1970-es években játszódó sörgyári abszurd, vagy fanyar szerelmi történet az 1930-as évekből. Szóval a lélektani realista alapszöveten sokat színeznek más határműfajok.

– Szakdolgozatomban angolra fordítom néhány novella részletét. Szerzőként mire hívná fel a fordító figyelmét? Melyek a kihívások?

– A kelet-európai irodalom és közeg szereti a keserédest, a viccesen tragikusat, a sötéten csillámlót, a testesen anyagtalant. Lehet persze, hogy ezeket minden irodalom szereti, hiszen az átmenetek, a határátkelések a legtermékenyebbek annak, aki megkísérel világot építeni papíron, vásznon, színpadon, vagy kőbe faragva. Mindenesetre, ha a fordító jól elkapja ezeket az árnyalatokat, precízen és érzékenyen adja vissza a valóság ízeit, alighanem nyert ügye van. Prózámban igyekszem mai hangokat megszólaltatni, beszűrődnek reklámszövegek, slágerek, korunkra jellemző nyelvi fordulatok, mert ezeknek nagy gyűjtője vagyok. Ugyanakkor, ha túl sokat pakolnék belőlük a szövegbe, akkor hamar megöregedne, tíz év múlva érthetetlenné válna. Éppen ezért igyekszem kiegyensúlyozni ebből a szempontból a nyelvi szövetet. Fordítóként érdemes nem egzotikumként kezelni a magyar valóság mozzanatait. Mire gondolok? Ha mondjuk egyik szereplőm „nyuszkónak” szólítja ismerősét, akkor célszerű olyan szót keresni, ami az angol anyanyelvű olvasónak ezt a hangulatot hozza, még ha nem is találunk hasonló állatos metaforát (valószínűleg találunk). Szóval fontosabb a stílusrétegbe beletrafálni, mint ragaszkodni a nyuszihoz. Vagy ha az albérletben „szotyoláznak” a fiatalok, abból sem muszáj hungarikumot faragni lábjegyzettel vagy magyarázkodással, elég rákeresni, milyen magot rágcsálnak leggyakrabban átlagos srácok adott nyelvterületen. Akár csipszezés is lehet a dologból, hiszen nem szociográfiáról van szó. Egy rátermett műfordító ezeket szuperül megoldja!

– Tevékenykedik tanárként, újságíróként, műfordítóként és író-költőként is. Ezek mind szorosan kapcsolódnak a bölcsészethez. Mit gondol ezen szakmák jövőjéről mind az Ön, mind más szempontjából?

– Biztos, hogy jókora kihívások várnak az egész kommunikációs szektorra az elkövetkező időkben. A mesterséges intelligencia megszállottai pénzt és fáradságot nem kímélve vetik bele magukat az emberi nyelvformálás minél kifinomultabb utánzásába. Majdnemszövegek parttalan tengere nyílik meg. Ma úgy tűnik, inkább belefulladunk majd, mintsem, hogy lubickolnánk vidáman. Ami aggodalomra ad okot: évezredek írói trükkjeinek furmányos eltulajdonítása. Meg az emberek olykor ámulatba ejtő hiszékenysége és igénytelensége a szövegmegformáltság terén. (Lucskosan giccses Petőfi- és József Attila-kamuidézetek zsibonganak mindenütt.) Plusz még a hatalmasságok megdöbbentő közönye, hiszen ímmel-ámmal se próbálják szabályozni a teljesen váratlan helyzetet. Majd a kapitalizmus megoldja. Pedig kapitalizmus elvtárs, csak az elit zsebének megtömését szokta megoldani. Mindenesetre lesz kihívás a jövőben…

– Milyen tanácsot adna az egyetemistáknak, valamint a kezdő tanároknak, újságíróknak, műfordítóknak és író-költőknek?

– Hiszek benne, hogy az emberi ujjnyom, lehelet, szívdobbanás modellezhetetlen. Még ha az AI meg is nyeri jövőre az összes Nobel-, Booker-, Gallimard-, Oscar- és Grammy-díjat. Szóval próbáljunk egyediek, autentikusak, megismételhetetlenek lenni. Ne erőszakoltan, nem kivagyiskodva, csak amúgy természetesen. Nem kell fenekestül felforgatni a művészetet, az már megtörtént sokszor. Érdemes a kismillió használatban lévő művészi vagy pedagógusi eszközök közül azt választani, amellyel rést üthetünk a pajzson, és át lehet törni valami sajátos ízzel, színnel, atmoszférával. A pixelvilágban talán az emberi jelenlét, a saját szavak, hangok, árnyalatok lesznek a legnagyobb kincs. Utánozhatók, de teljesen el nem lophatók.

– Hogyan tudná jellemezni saját munkásságát, mi motiválja?

– Ez a száztizenkettedik könyvem, mégsem szeretném letenni a lantot. Termékenyen, olyan burjánzóan árad az emberi élet, mindig akad valami, amit nagyon meg szeretnék írni. Legyen az a meg nem született gyermekek körülöttünk röpdöső angyalkaserege. Vagy a hőség, amelyben megáll a kés, és elsorvad minden élő. A porörvény, amely látszólagos ok nélkül felemelkedik a szántó kellős közepén, és komótos, kavargó táncba kezd. Vagy a halhatatlan medúza, amely mindig visszafiatalodik, ha valami trauma éri, vagyis örökké él. Hogyan szerezzünk állást hívatlanul partikra járva. Vagy, hogy milyen az én Mo­hácsom, ötvenhatom. Mesék, novellák, versek egyre jönnek felém, és egyszer csak bumm, megtalálnak. Felkérés formájában vagy saját szándékból. Legjobban a tragikum és komikum határvidékét, a groteszket szeretem. Amikor annyira fáj, hogy az már vicces. Vagy annyira vicces, hogy az már fáj. Rettentően motivál a csodás kortárs és klasszikus magyar irodalom, pazar művekkel, ifjabb vagy idősebb alkotókkal. Az ő műveik alapján tanítok több mint húsz éve kreatív írást. Megtisztelő, hogy abból élhetek, amit szeretek. Minden ember megismételhetetlen, külön bolygó vagy kontinens. Senki se látja éppen abból a szögből a világot, ahonnan én látom.