– Mióta tanít börtönben? 

– 2008 óta. Történelem–régészet, illetve román–angol szakos vagyok. Itt inkább az utóbbit használom. 

– Nem kellene, mégis rácsodálkozom arra, hogy egy börtönben tanít, büntetésüket töltő fiatalokkal foglalkozik. Hogyan reagált a környezete erre?

– Szakmai és családi környezetemben egyaránt az első reakció a meglepetés volt, a rácsodálkozás, hogy létezik nálunk ilyen oktatás is. 

– Milyen volt az első óra?

– Emlékszem, az első nap, amikor elkezdtem tanítani, mennyire meghökkentő, illetve mennyire félelmetes volt: akárhogy is, nem mindennapi és merőben szokatlan környezetbe mentem. Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy máshol is fogok tanítani, mint egy városi iskolában… Az első napon bemutatták az intézményt és a szabályzatot. A diákok első kérdése pedig az volt, hogy milyen lesz az iskolai élet. Azt válaszoltam, hogy pontosan olyan, amilyennek ők teszik.

– Ha megpróbálunk elvonatkoztatni a környezettől, még miben más ez a munka a „hagyományos” iskolai tanításhoz képest?

– Abban más, hogy olyan fiatalokat tanítok, akiknek a „második esély” kifejezés nem frázis. Nemcsak iskolai tanulmányokat jelent, hanem egy második esélyt a társadalomba való vissza-, illetve beilleszkedéshez is. Egyébként egy átlagos tanítási nap a börtönben nem sokban különbözik egy átlagos hétköznapi tanítási naptól: számba veszem a hiányzókat, elmondom az óra témáját, majd megismerjük és begyakoroljuk az új anyagot. Végül adok rá lehetőséget, hogy tegyenek fel kérdéseket, és ők élnek is ezzel, így sikerül tisztázni az esetleges félreértéseket. 

– Mit tanít pontosan, és hogyan lehet a tantárgyakat az igényekhez igazítani?

– Jelenleg román nyelvű képzés folyik. A diákok között vannak hátrányos helyzetűek is: összevont osztályok vannak az elemiben és a felső tagozaton. Én magam mindkét szinten angolt tanítok. A tananyagot az igényekhez igazítom, olyan értelemben, hogy az ismeretek kapcsolódjanak a hétköznapi élet szcenárióihoz, mint például bevásárlás, városnézés, vagy mondjuk levelezés egy angol ismerőssel.

– Milyen biztonsági vagy intézményi korlátozások befolyásolják a munkát?

– A biztonsági technikát és személyzetet a börtön biztosítja. Elmondhatom, hogy soha egy percig sem éreztem, hogy ne lennék biztonságban. Nyugodt, kiegyensúlyozott légkörben folyik a tanítás.

– Mennyire jellemző ebben a közegben a kudarcélmény?

– Nos, az iskolai lemaradás a börtönben relatív fogalom. Minden évfolyamon kialakul egy szint, amihez jobban vagy kevésbé, de azért mindenki próbál felzárkózni. A kudarcélmény is relatív, mert van, aki leküzdi, és akkor már sikerélmény lesz belőle.

– A szabadságvesztésre ítéltek oktatásának vonatkozásában mi az első akadály, amit le kellene bontani: a bizalmatlanság vagy az érdektelenség?

– Az érdektelenség reális probléma. Én például mindig egy kérdéssel kezdem az óráimat, amelyet a diákok kell megválaszoljanak. Mindenkinek van valamilyen javaslata, és így máris sikerül felkelteni az érdeklődést.

– Van-e olyan történet, amely különösen megmaradt az emlékezetében?

– Igen, több is, de akkor most egy esetet emelnék ki. Egy fiatalember került a börtön-iskolarendszerbe, az első nap végén odajött hozzám, és azt mondta: soha többet nem akar iskolába jönni, mert túl nehéznek találja. Mondtam, hogy egy nap alatt nem lehet alapos véleményt formálni, és kértem, hogy jöjjön el máskor is. Megfogadta, és végül sikeresen befejezte a tanévet.

– Milyen készségeket tart fontosnak: a lexikális, a gyakorlati vagy az életvezetési tudást?

– Szerintem a szakmai készségeknek és az életvezetési kompetenciának elsőbbségük van a lexikális tudással szemben. Az iskolai ismereteket próbálom úgy alakítani, hogy azok igenis visszatükröződjenek a hétköznapi életben.

– Hogyan kezeli a konfliktusokat?

– Próbálom megelőzni. Mindig elmondom, hogy miért fontos egymás tisztelete és a bizalom, így egyszerű szóváltáson kívül más konfliktust nem tapasztaltam.

– Mit gondol, a társadalom mennyire hisz a második esélyben?

– Úgy vélem, a közvélemény megoszlik. Egyesek szkeptikusak, mások optimisták. Maga a tény, hogy foglalkoznak a témával, egy lépés előre. Lis Ohtears fantasy műfajban alkotó író szerint: „Mindenkinek jár egy második esély, csak az a kérdés: ki mit kezd vele.” 

– Mit üzenne azoknak, akik szerint egy börtönbe került ember nem érdemel további befektetést?

– Mindenkinek jár egy lehetőség a (meg)javulásra. Egy társadalom civilizációs szintjét az is mutatja, hogy hogyan viszonyul a normaszegők rehabilitációjához. Ha elhanyagolja, azzal csak ront a helyzeten.

– Hogyan képzelik el diákjai az életüket a szabadulásuk után?

– Mint mindenkinek, a fogva tartott személyeknek is van életstratégiájuk. Egyesek külföldön látják a jövőjüket, mások itthon. A börtönben szerzett tapasztalatok egy dologra megtanítják őket: hogy ne kerüljenek vissza oda. Jobban értékelik a „civil”, „kinti”, szabad életet, és azt úgy akarják alakítani, hogy többé ne kerüljenek összetűzésbe a törvénnyel. Mi, pedagógusok, ebben kívánunk nekik sok sikert.