Isten szent ege alatt zajlott az idei búcsús szentmise az atyhai plébánia udvarán. A papilak tornácán állították fel az alkalmi oltárt, amelyet a vendéglelkészek álltak körül. A hívek és a hazatérő elszármazottak, rokonok és ismerősök az udvaron levő diófa alatt, illetve árnyékosabb helyekre állva követhették a szentmisét.  Az ünnepi alkalom szónoka ebben az évben Ft. Máthé Loránd gátaljai plébános volt, aki atyhai gyökerei révén igen nagy empátiával szólította meg az egybegyűlteket. – Rendkívüli év az idei, rendkívüli időszakot élünk – mondotta –, hiszen a járványügyi helyzet megbontotta az életünk megszokott rendjét. A lelkésznek azonban az a feladata, hogy a megváltozott körülmények közepette is megtalálja az utat a hívekhez. A keresztény embernek pedig, túl azon, hogy váratlan nehézségekkel, a társadalmi élet kliséinek megváltozásával szembesül, keresnie kell a lelki megtisztulást. Mint mondta, az élet bizonyos mértékben megállt, a hangsúlyok áttevődtek. Úgy élünk, mintha a sorsfordulatok kitörültek volna számos megszokott vetületet, olyan beidegződéseket, amelyek szüneteltetését feltételezni sem mertük. Értékválság is ez a járvány. Az embernek pedig ennek ellenére is értéket kell keresnie. – Álljatok meg, és lássátok, hogy én vagyok az Isten – folytatta a szónok –, és az, hogy most itt állunk az új templom mellett, amely látszólag üres, éreznünk kell, hogy mi vagyunk a templom, itt az Úr szabad ég alatt és a sokat látott diófa alatt, s ne féljünk, mert itt Isten tenyerén vagyunk. Nem volt olyan népes a jelenlevők tömege, mint a korábbi esztendőkben, mint a békeévekben, de – betartva az elővigyázatossági távolságot – mégiscsak azt érezhették, és azt közvetíthették a távolban maradt felebarátaiknak és családtagjaiknak a megjelentek, hogy Mária-Magdolnával együtt maradva nem futamodunk meg a kereszt alól. Itt a helyünk, ahol együtt vagyunk jóban és rosszban egyaránt, de hitben és hittel – immár kétezer éve.