Kovács Túri Emese: megunhatatlan kísérletezés

A délvidéki származású Kovács Túri Emese férjével, Kovács Imrével Csíkborzsovában él, alkot és neveli három gyermekét. Nemezel, tanít és nemezelést tanít, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként alkot. Nemezeiből nemrég Csíkszeredában, az Erdélyi Hagyományok Házában nyílt kiállítás.

Péter Ágnes
Becsült olvasási idő: 5 perc
Kovács Túri Emese: megunhatatlan kísérletezés
Fotó: László F. Csaba

– Hogyan kerültél Székelyföldre, és délvidékiként milyennek látod a székely népművészetet?

– Délvidékről az anyaországon keresztül vezetett az utam ide, Erdélybe. Ezen az úton térben és időben mindig társam volt a nemezelés, és az évek alatt sok gyapjú és barátság nemezelődött össze. Imrét, a férjemet Magyarországon ismertem meg, egy iskolában tanítottunk, végül úgy döntöttünk, hogy az ő szülőhazájába költözünk. Úgy gondolom, hogy a székelyek népművészete és élő hagyományai csodálatos lelki, szellemi gazdagságra utalnak. Lassan tíz éve, hogy itt élek a Csíki-medencében, és nap mint nap tapasztalom, milyen megtartó erő rejlik abban, ha a gyermekeink is a hagyományok természetes megélésével szívják magukba őseink tudását. Hálás vagyok, hogy itt élhetek családommal, és örömmel tölt el, hogy a székelység népművészetét tanulmányozom.


Hirdetés

– Milyen a te nemezvilágod? 

– A székelység népművészetéből egyes mintákat kiragadva és a nemezhagyományok törvényszerűségeit alkalmazva helyi, élő nemezvilágot szeretnék megjeleníteni. Ehhez nagy segítségemre vannak a szakkönyvek, múzeumlátogatások és több helybéli kézművesmester munkássága is. Úgy gondolom, hogy a minták üzenetet hordoznak, hatással vannak a gondolkodásunkra és az életmódunkra. Megismerésük által próbálom saját nemezvilágomat megteremteni, ahogy a kiállítás is ezt ízlelteti. Gyakran ihleti alkotásaimat akár egy székelykapu, kályhacsempe, ácsolt láda, varrottas vagy egyes templomok kazettás mennyezete. A székelykapukkal kapcsolatban különösen érdekel az, amiről Orbán Balázs is ír: a díszítések nem ötletszerű összevisszaságban láthatók. Kovács Piroska szerint „törvényszerűség jellemzi őket, hibátlan térelosztás, hézagmentes térkitöltés, méretarányosság és a formák egyszerűsége”, és ez mind érvényes a nemezekre is. Ebben a tekintetben inspiráló a térségek közötti különbség is, hiszen a díszes udvarhelyszéki kapuktól nagyon különböznek a háromszékiek. Teljesen más jellegük van, mint ahogyan az emberek is másak. Az ottani kapuk egyszerű faragása és az, ahogyan a fény játszik a fűrészelt kaputükrök felületén, adta az ötletet, hogy a nagyon finom tapintású merinógyapjút selyemmel társítsam, így leheletvékony anyagot tudtam készíteni, amelyen az átszűrődő fény érvényesíti a selyemmintákat. Az ácsolt ládák esetében lenyűgöző az egyszerűség, ősiség és titokzatosság. Nem véletlen, hogy egy-egy láda több generációt is kiszolgált. Ezek esetében is a ritmikusan ismétlődő geometrikus minták olyan erőt jelenítenek meg, mely a benne tárolt hozományt vagy régebben az élelmet is áthatotta. Nagyobb nemezfelületek esetében ehhez a mértani vonalvezetéshez tökéletesen illik az anatóliai műhelyekben ma is használatos előnemezből kivágott és kirakott munkamódszer. Viszont a mongoloknál jellegzetes tűzött mintakialakítással egy különleges felületet lehet készíteni, amelynek nyilván díszítő funkciója is van, de a fő szerepe a megerősítés. Ha megtapintjuk azt az egyszínű fehér nemezt, olyan, mintha páncél lenne, annyira megerősíti az áttűzés. Jelenleg az énlaki unitárius templom kazettás mennyezetének festett anyagát tanulmányozom, és a képi üzeneteket a nemezekben éltetem tovább. Mivel akkoriban földfestéket használtak, így én is igyekszem növényi festésű gyapjúból dolgozni. A növényekkel való festés nagyon izgalmas, a végeredményt a pácolás is befolyásolja, így ritkán lehet két egyforma színárnyalatot nyerni. A nemezelés végtelen kísérletezés, kimeríthetetlen, soha nem lehet megunni.

László F. Csaba

– Mikor, milyen körülmények között kerültél közel a népművészethez? 

– Véletlenszerűen indultam el ezen az úton, de az életem úgy hozta, hogy itt kötöttem ki. Egy Tisza menti délvidéki városkában, Zentán születtem, hármas ikrek középső tagjaként. Gyermekkorom mindennapjait a művészetek és a néphagyomány szőtte át, apai ágon hegedűkészítő és cimbalmos nagybátyáim, anyai ágon kőfaragó nagyapám, valamint a szüleim értékrendje voltak rám nagy hatással. Az általános iskolában a rajztanárom is terelgetett a népművészet ösvényeire, igazi mesterember volt, aki népi hangszereket készített és rajzórákon népdalokat szólaltatott meg, sőt még fazekaskodni is tőle tanultam. Idővel rájöttem, hogy a népművészetben minden mindennel összefügg. Az én nemezmesém is a zentai kerámiaműhelyben kezdődött. Több mint harminc esztendeje, hogy egy csodás nemeztakarót készítettünk el, amely türkmén mintavilágú volt. Mezei Erzsébet vezetett be a nemezelés rejtelmeibe, akkor még nem is sejtettem, hogy ez az ősi textilkészítés végigkísér az életemen. Attól fogva minden délvidéki nemeztábor lelkes résztvevője voltam, később Magyarországon egy nemeztábor alkalmával ismerkedtem meg Nagy Mari és Vidák István textilművészekkel. Az ő nevükhöz fűződik a nemezelés újrafelfedezése a Kárpát-medencében. Szerencsére van, amibe kapaszkodjunk, amiből újra tudjuk tanulni ezt a mesterséget. Vetró Mihály is sokat kutat, ő a Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskola és Kollégium szak­oktatója és művészeti vezetője, aki intézményes keretek között tanítja a nemezkészítést.

László F. Csaba

– A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagy, mégis fordítasz időt a tanításra is. Mit ad számodra az oktatás? 

– Tanítás közben közvetítő szerepet vállalok, mert őseink tudását adjuk tovább. Fontosnak tartom, hogy ennek jelentőségét éreztessem a tanítványaim­mal, hogy ne rajzfilmfigurás nemezeket készítsenek. Viszont a mai igényekhez formáljuk a tárgyakat és olyasmit, amit szívesen kézbe veszünk nap mint nap. Nagyon sok erőt és szeretetet kapok a tanítványoktól, egy-egy oktatás alkalmával feltöltődöm. Ez bizonyosság számomra, hogy a tanítást folytatnom kell. A csoportos foglalkozásokban azt is nagyon szeretem, hogy megtapasztaljuk, hogy a közös munkának milyen hatalmas ereje van. Olyan hangulatuk van ezeknek a találkozásoknak, mint a régi fonóknak, és érdekes látni ennek a dinamikáját, ahogyan kialakul a bizalom a csoporttagok között. Terápiajellegű, de nemcsak a közösség miatt, hanem a gyapjú tapintása és maga a kézzel való teremtés is hozzájárul ehhez. A szívem csücske a tanítás. Nyaranta sokat táborozunk, az is nagyon izgalmas tapasztalat. Itt, Székelyföldön az Artera Alapítvány felkérésére kezdtem tanítani a mesterséget, s ma már a Vámszer Géza Népiskola nemezképzésén is számos tanítvánnyal büszkélkedhetem. A családi környezet, a férjem támogatása és segítsége nélkül ez így nem alakulhatott volna ki, nagyon hálás vagyok érte.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!