Hirdetés

Könyvvel Kubába

HN-információ
Lehet, hogy csalódást okozok azoknak, akik azt gondolták, hogy eleve belevágok a kubai történésekbe, de nem tehetem. Mivel egy új év indul ezzel a sorozattal, ráadásul nemcsak az utamon, hanem körülötte is sok érdekes, ha nem is rendhagyó – mert ki mer ma már bármit is rendhagyónak nevezni? – élményem volt, mindegyikről írni szeretnék. Az abszurd és irracionális, ami Kubában szinte megüt, mindenhol érzékelhető a világban, ha csak egy picit is nyitott szemmel járunk. Az is igaz, hogy néha irigyelem azokat, akik „nem látják” mi történik körülöttünk, ám nem engedhetem meg magamnak a szándékos vakságot, hisz akkor sokat veszítenének az írásaim és ezzel az olvasók is. Ezért muszáj megemlítenem, ami egyre gyakrabban foglalkoztat amióta a világot járom, és még inkább, amióta Kubában is voltam, hogy mennyire jól átgondolt politika volt a kommunista hatalom részéről az utazás megnehezítése, sőt gátolása, hogy ne láthassuk mások életét és lehetőségeit, hogy egyebek mellett ezzel a tudatlansággal is fenntartsák a vélt vagy valós elfogadást vagy beletörődést, összehasonlítási alap nélkül jólétet hazudhassanak, elejét vegyék a settenkedő, majd egyre inkább tetten érhető elégedetlenségnek. Gyakran gondoltam erre a rendszeres utazásaim kezdetén, mert akkor még hittem a nyugati világ értékeiben és értékességében, amit felfedezni is véltem egy ideig. Ma már inkább azért, mert minden kilépésem egyre abszurdabb, kaotikusabb világot mutat, melynek történései begyűrűznek hozzánk, erős nyomokat hagynak, sokszor nehezen kibogozható feszültségeket keltenek. Ám ami mindenképp érvényes, az az, hogy minden világjárás valamiféle perspektívaváltozást hoz magával. Ez a legfontosabb, egyben legveszélyesebb hozadéka az utazásnak, függetlenül attól, hogy hol fordultunk meg. Amikor 2021. november 27-én este felszálltam a vonatra, még nem tudtam, hogy milyen élesben fogom megtapasztalni az előző állítás igazát. Jóízűen aludtam át magamat Budapestre, egy jócskán megújult Korona hálókocsijában, ahol ugyanolyan kevesen voltunk, mint október elején, ugyanolyan kényelmes volt, csokival, üdítővel a kupéban és finom reggelivel az étkezőkocsiban. Közben a vasút javítása is befejeződött, ezért a régi menetrend szerint, a megszokott kis csúszással, reggel fél tízkor nyitott lélekkel és sok reménnyel érkeztem a Keletibe. Nedves idő fogadott, de szerencsére nem esett. A szinte csak félig telt, négykerekű, közepes méretű bőröndömmel és apró kézitáskámmal – az idő meg az eltört csuklóm megtanított kevés csomaggal utazni! – vígan elsétáltam a Blaha Lujza térre, a szállásomra. A Rákóczi út, ha lehet, még lehangolóbb volt, mint szeptemberi érkezésemkor. Az üresen tátongó, szinte napról napra szaporodó kiadó helyiségek, a még ki nem ürített, de már bezárt üzletek, vendéglők, a lepukkant házak, a beköltözött, hangos, rosszul öltözött, túltáplált, de szegényes periféria szíven ütött. A szerény és budapesti viszonylatban olcsó panzióm ezzel szemben sokkal jobb volt az elvártnál. Tisztaság, kedves személyzet, csend, és az árban reggeli, amikor háromféle menüből lehetett választani. És a csúcs! A kis reggelizőterem ablakából Borsos Miklós Szabadság-szobrát láthattam, amely a Gellért-hegy ormán állva, Pest tetői fölé magasodva nézett a távolból rám. Beszereztem néhány dolgot, és máris indultam találkozni egy kedves ismerősömmel, akivel kapcsolatunk egy közös úton alakult ki: Japánban volt a szobatársam. Karácsonyra készülő nagyáruházakat néztünk meg, ahol különleges díszítések voltak, ebédeltünk, egyfolytában beszélgettünk, olyannyira, hogy szinte elkéstük a Bábszínházban az előadást. Ez Krisztina ötlete volt. Magamtól sosem vetemedtem volna arra, hogy ott nézzek meg egy ilyen furcsa kevert megoldást, ahol színészek és bábok egyszerre játsszák a darabot, ráadásul a Vihart (tudjuk, Shakespeare darabja). Nem volt egy szerencsés választás, és ezért legalább részben én vagyok a hibás. Mert az utóbbi időben nem először történik meg velem, hogy nem köt le egy klasszikus mű – jártam meg regénnyel is. Az okát egyelőre csak sejtem. Valószínűleg egyrészt „elrontott” a kortárs irodalom remekeinek a felfedezése. A másrészt még csak sejtem. Tény, hogy ezúttal, sok év után először úgy jártam a fővárosban, hogy nem hoztam magammal színházi élményt. De hoztam másfélét eleget. Először azért, mert a Facebook megint megmutatta a kitűnőségét. Jelezte egyik ismerős, hogy Bookline-on megrendelhető az egyik könyv, amit keresek. Ehhez tudni kell, hogy indulásunk előtt az utazási iroda online kapcsolatfelvételi lehetőséget teremtett nekünk, és a zoom segítségével találkoztunk a térben az idegenvezetőnkkel meg néhány társunkkal. Az egyik leghasznosabb kezdeményezés, amit iroda részéről tapasztaltam, hisz mindent meg tudtunk beszélni, ami fontos volt az utazás szempontjából. Így többek között olvasnivalót is ajánlott a kísérőnk, amit én külön díjaztam, mert sajnos nem mindig foglalkoznak eléggé, vagy pontosabban, az általam elvárt mértékben az illető ország vagy róla szóló irodalommal. A művészetével sem. Ezúttal Horvát János neve hangzott el, két könyvcímmel együtt, amelyekből mindkettő hiánycikk, az ismert rendelési lehetőségeken is. Ezért Facebookon is érdeklődtem, nincs-e meg valakinek. Erre kaptam a hírt Budapesten vasárnap, hogy a Kubai riport megtalálható a Bookline-on. Megrendelni már késő volt, hisz kedd hajnalban indultunk, de hétfőn gondoltam egy merészet és nagyot. Megnéztem, hogy melyik antikváriumok árulják, és eldöntöttem, hogy megkeresem őket. A legközelebbivel kezdtem, a Múzeum körúton. A jelölt címen nagy, elegáns üzletet találtam, tömve könyvekkel, de a neve más volt, mint amit kerestem. Azért bementem, érdeklődtem, a könyv nem volt meg. Kiderült az is, hogy a keresett antikvárium itt volt valamikor, de már évek óta csak online működik, ám bejegyezve ezen a címen maradt. Nem adtam fel. Úgy döntöttem, addig keresem, míg valamelyikben megtalálom, bármeddig kell mennem érte. Ami nem egyszerű vállalkozás Budapesten, hisz néha 2-3 járművet kell váltani, amíg célba érsz, de már rákaptam az ingyen utazás ízére. Magyarországon ugyanis ingyen utazik minden 65. életévét betöltött állampolgár. Ilyen szempontból a magyar nyugdíjasokat kényeztetik el leginkább Kelet-Európában. Vígan indultam a következő célpont felé. És ott volt! Az utamon tehát ez a könyv kísért végig Zoé Valdes kötete helyett (Apám lába), és mint kiderült, nagyon jó csere volt. De ezekről majd mind később.

Albert Ildikó



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!