A falvakat járva néha bejutok olyan udvarokba, olyan helyekre is, ahová egyébként nem mennék be csak úgy, magamtól, hiszen nem mindig ismerem az ott lakókat, nincsen különösebb dolgom velük, és nem áll szándékomban közelebb kerülni, vagy megismerkedni. Még akkor sem, ha elkísérek valakit, s hogy ne várakozzak magamban, behívnak, leültetnek. Azért – még ebben a kovidos időben is – nyitottak valamelyest a népek. Nem engedik, hogy a kapu előtt rostokoljak, vagy az autóban gubbasszak. Megkínálnak kávéval, borvízzel, esetleg süteménnyel, s néha még azt is megkérdezik, hogy innék-e valami szeszesitalt? Sör? Bor? Pálinka? – sorolják az alkoholos italok szentháromságát, de inkább csak illendőségből... Általában túl korai olyankor már italozni, főleg, ha délelőtti, dél körüli az óra, nekem is, nekik is van dolguk bőven. Gondolom. Csak udvariassági formula. Egyébként „szászosan” is kérdezhetnék, mondhatnák, hogy: - – Ugye nem ittál volna meg egy pohár pálinkát? Azonban nem a „felhozatal”, nem az ital a lényeg, hanem a lehetőség, hiszen ilyenkor akaratlanul bepillanthatok az életükbe. Ha már... Feszt forog a „filmfelvevő” bennem, ha történetesen csak kísérő vagyok, még úgy is. Szakmai ártalom. Egyébként érdekel a való. És az, ami mögötte van, ha a felszín látványt rejtő rétegét lekaparom. Ez nem a riporterségből, hanem inkább az íróságból fakad. Minden mozaiktöredéket képes vagyok elraktározni, s nem tudhatom, hogy hol, és mikor válik hasznomra… Mostanában történt, épp elkísértem a rokonomat az egyik udvarhelyszéki tanyavilágba. Valami vásárlás végett ment, inkább csak szegődni, rászólni, hogy neki az az ünő aztán kellene, és úgy három hét múlva elvinné, mert a medve megmocskolta az övéi közül az egyiket, éppenséggel nem ölte meg, de le kellett vágni. Szóval a van-nal is sok a baj... Szüksége van a törzskönyves marhára, mert felvállalta, hogy fejleszti a gazdaságát, s a döglött tehén fülszáma nem termel. Mondják is vendéglátóink, pontosabban az eladásra kínált tinó tulajdonosai, hogy ők itt most azért állnak le, mert a „gyermek” elment Németbe – mármint a felnőtt, a régóta családos fiukról van szó –, s a vejük nem arra való. Lehet ennek a megállapításnak némi pejoratív íze is, de a családfő gyorsan helyesbít: a fuvarozással sokkal jobban lehet keresni…. Szóval az áruszállítás, tudományosan és választékosabban nagyzolva a logisztika terén tevékenykedik az illető. Kiderül az is, hogy harminc napig van úton, utána pedig tízet pihen. – Olyan tizenegy-tizenkétezer leje marad meg tisztán, a többit megeszi. Ez pedig kétezer eurónál valamivel több – mondja büszkén a nagyjából velem egykorú házigazda, de akkora áhítattal, mint anno a dollárt, meg a márkát szokta volt… – Lakásra nem költ, mert ez a mostani munkaadó olyan, hogy nem fizeti a szállást. A kabinban kialakított kuckóban alszik, mert vigyáznia kell a rakományra is – mondja kérdezetlenül a családfő, mintha magyarázná a bizonyítványt, hogy miért nem gyarapítja a marhaállományt, aztán hozzáteszi: – Mennék én is, ha húsz évvel fiatalabb lennék, mint ahogy mentem a változás után ahajt, ki Magyarba, aztán el Svédbe. De hányszor! Odakintről alapoztuk meg mi is magunkat, mert az öregek még lovakkal dolgoztak, de láttuk jól, hogy az ma már nem portéka. Mindjárt beigazolódik a gyanúm, sejtettem a nyugati kapcsolatot, hiszen építőanyagokat láttam az udvaron, s ahol a régi parasztház eresze volt, ott toldásba kezdtek, hátul fürdőt, konyhát és egy nappalit rittyentettek elébe. A források tehát külföldön szerzett jövedelemből fakadnak. Szépen szemlélteti ez a módszer a „parasztház megnyomorítása” nevű tevékenységet. Tulajdonképpen a félig-meddig készítetlen új részben üldögélünk, s fehér műanyagkeretes „termopánon” nézünk kifelé. Látom, hogy a csűrkapura valaki felszegzett egy olyan családi képet, amilyen sokfelé a tisztaszobákban szokott lenni anno. – Apósomék, amikor fiatalok voltak – magyarázza a férfi, mihelyt észleli, hogy tekintetem meg-megakad a fotográfián. – Műtermi dolog volt, fényképésszel csináltatta volt anyóson emlékbe, úgy nagyították igazolványképekről, pingálták, hogy színes legyen, de már kiszolgálta a maga idejét. Ez gyermekmunka most, valamelyik unoka rittyentette fel oda. Vajon melyik? Majd kivetem a kukába. Szenvtelen multikulti gőzölög a kávé fölött, ahogy tölti lassan a ház asszonya. Világmárka logója a csésze oldalán, amely már nem csipor. Tschibo vagy Segafredo – valami ilyesmit ír a cukor csomagolásán. Lavazza tejpor jár hozzá. Tiszta Európa van a tanyákon is. A Madarasi orma fehérlik túlról. – Azonba’ le fog havazni! – szól a táj még ízes nyelvén az ismerős. A fekete levet felhörpintjük, csak úgy, mindenféle kávé-kultúra nélkül. És indulunk, úgy búcsúzkodva, hogy huszadika tájt aztán megyünk majd vissza a tinóért. Addig is halljuk egymást. És szép napot!

Simó Márton