„Mi egyéb az élet, mint egy csomó, kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se!” – mondta Bernard Shaw (1856–1950) ír származású Nobel- és Oscar-díjas angol drámaíró, akinek szatirikus gondolkodása, gunyorosan szellemes kijelentései nem maradtak csak irodalmi szövegek, hanem a való élet sok szeletére is rávetültek, az eredeti összefüggéseikből kiragadott idézetek szállóigeként élnek tovább. Kilencvennégy éves korában halt meg. Olvasom a róla szóló megemlékezéseket, esszéket, életrajzi tanulmányokat s arra jutok, hogy az „izgalmas bolondság” élete utolsó napjait sem kerülte el. Három változat kering arról, hogyan halt meg: 94 évesen leesett egy almafáról a kertjében; 94 évesen veseelégtelenségben halt meg olyan sérülések következtében, amelyek akkor érték, amikor elesett a kertjében egy fa metszése közben; 94 évesen halt meg egy biciklibaleset következtében.

Gyakran megjelenik a közbeszédben a „szekrényből kieső csontváz” – jelentése eléggé nyilvánvaló: valamilyen eltitkolt, szégyellt múltbeli esemény váratlanul ismertté válik, sokszor megelőzi a közéleti szereplőket érintő botrányokat. Bernard Shaw, aki sokat szenvedett apja alkoholizmusa miatt, amire híressé válása után nemegyszer rá is kérdeztek a kíváncsiskodók, így egészítette ki a régi angol szólást: „Ha nem tudsz megszabadulni egy családi csontváztól, akkor próbáld megtanítani táncolni.”

Ifjúkorában sikertelen regényíró és sikertelen drámaíró volt, színikritikákat írt a megélhetéséért. Egy legenda szerint félénk volt, aki könnyen zavarba jött, ha nyilvános eseményeken kellett megszólalnia. Úgy érezte, nem tud igazi figyelmet kelteni és hatást elérni a hallgatóiban. Ezért kisebb, jelentéktelen előadótermekben, sőt utcasarkokon kezdett gyakorolni, hogy hozzászokjon a nyilvánossághoz. Kortársai szerint néhány év alatt az egyik legjobb szónok vált belőle egész Angliában, kevesek voltak akkora hatással a közönségre, mint Shaw, aki egyik percben még nevettetett, a másikban már szinte átmenet nélkül tudott komolyra váltani. 1892–1898 között írt színdarabjai vagy botrányba fulladtak, vagy hatóságilag betiltották az előadásokat, vagy azok el sem értek a színpadig. Úgy tűnt, Shaw mindkét műfajban végzetes kudarcot vallott. Aztán 1898-ban jött a Caesar és Kleopátra, Bernard Shaw egyik legjobb darabja, amelyben az író a hagyományos hősi mítoszok helyett valóságos „élő” alakokat teremt gúnytól sem mentes könyörtelenséggel.

1912-ben írta és két év múlva mutatták be nagy sikerrel a Pygmalion című darabját, amit meg is filmesítettek, és Shaw 1939-ben elnyerte vele a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Szokatlan módon magyarázó Utószót írt a drámához. „Ami még hátra van, azt fölösleges eljátszani, s elmondani is igazán fölösleges volna, ha elcsenevészedett fantáziánk nem ragaszkodnék olyan tehetetlenül ahhoz az iparilag gyártott, s bőven raktáron tartott tucat happy endhez, mellyel minden történetet úgy el szoktak fuserálni. Nos, Eliza esete, bár a valószínűtlennek tetsző átváltozás miatt regényesnek tartják, valójában mindennapi história. Száz meg száz bátor és becsvágyó fiatal nő lepte meg a világot efféle átváltozással… Különféle emberek széltében-hosszában mégis azt képzelik, hogy Liza csak azért, mert egy regényes kis történet hősnője lett, bizonyára férjhez ment a hőshöz. Ez tűrhetetlen. Nemcsak azért, mert az ilyen együgyű elképzelés tönkretenné Liza kis drámáját, hanem azért is, mert a valódi végkifejlet nyilvánvaló mindenki számára, aki csak kicsit is ismeri az emberi természetet, de kivált a női ösztönt. Mikor Liza azt mondta Higginsnek, hogy ha megkérné, sem menne hozzá feleségül, nem kacérkodott vele, hanem igen jól megfontolt döntést adott tudtára.” Mintha Shaw előre látta volna Eliza, az úrinővé „nevelt” virágáruslány jövőjét! Világsiker lett ugyanis az 1964-es zenés filmváltozat, a My Fair Lady musical. Csakhogy! Alkotói meghamisították a befejezést. Szappanoperára idomították azzal, hogy Eliza férjhez megy a gazdag Higginshez. Shaw már nem tiltakozhatott, és ott van a hamisítók védelmére az alkotói szabadság eszméje, na meg az elnyert nyolc Oscar-díj. Mindenféle kitüntetés, díj kapcsán viszont szokás idézni Bernard Shaw sokféleképpen értelmezhető ironikus megjegyzését: „Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg.”