Kerek számhoz érkezett a sorozatom: ez a századik rész! És bár nincs szándékomban külön fejezetet szentelni ennek, megállok a ténynél néhány sor erejéig. Mert akárhonnan nézem, nem kis dolog szinte két és fél éven keresztül, heti rendszerességgel utazási élményeket, emlékeket, érzéseket idézni, néha tudatosan belekeverve az épp aktuális történéseket, máskor meg elkerülve azok említését, mert mindkét esetben akkor azt tartom helyesnek és jónak. És ugyanúgy nem elhanyagolandó ennyi időn keresztül viszonylag rendszeresen olvasni ezeket az írásokat. Mert tudom, hogy vannak olyanok, lehet – remélem – nem is kevesen, akik egyenesen várják őket. Többen elmondták, hogy ezekért az írásokért, vagy ezekért is, várják a pénteki lapszámot, de olyanokról is tudok, akik kivágják és elteszik őket, mint ahogyan ez más írásaimmal is megtörtént. Ennél nagyobb elismerésben szerző ritkán részesül. Persze valószínűleg ugyanilyen fontosak a hivatalos elismerések, kitüntetések, méltatások, de mivel nekem ilyenekben nem nagyon volt részem, maradok az olvasók szereteténél, ami számomra bőven elég. Bevallom ismételten, hogy szeretem ezt a sorozatot, többek között a szabadságért és a lehetőségekért, amit biztosít, éppúgy, ahogyan azt eredetileg is képzeltem és reméltem. Vagyis bejött nekem, és ennél többre okos ember nem vágyik. Ezzel a megelégedettséggel nyugtázom tehát, hogy megértük együtt ezt a szép kerek számot, és folytatom a megkezdett szellemben, gyakorlatban is bizonyítva, hogy a megelégedettség nem jelenti a tevékenység megszűntét, mint ezt sokan képzelik, hanem épp ellenkezőleg, jókedvű folytatásra sarkall. Továbbra is Toscana gyönyörű vidékén maradunk, sőt az Arnó partján, mindössze úgy hét kilométerre a tengertől. Egy nagyjából kilencvenezer lakosú városba, Pisába látogatunk. Valószínűnek tűnik, hogy ha a tenger és a folyó közös erővel nem gyűjt össze annyi hordalékot és homokot, bármennyire is gyönyörűen építkeztek, nem váltak volna annyira híressé, mint így. Pisa az egyik legrégibb, valószínűleg, ha jól köböztem ki, etruszk alapítású olasz város, amely történelmi (dokumentált) kezdetén, i. e. 179-ben, mikor elfoglalták a rómaiak, még csak két kilométerre feküdt a tengertől. Miután mindenféle népek birtokában volt, megszerezte függetlenségét és lassacskán szinte ezer éve elkezdte azokat az igazi nagy építkezéseit, a katolicizmus és Szűz Mária nagyobb dicsőségére, melyek a fehér és szürke márványnak meg néhány remek építészének és művészének, nem utolsósorban labilis talajának köszönhetően létrehozta az épületegyüttest, amelynek máig csodájára járnak a világ minden tájáról. Nem hiába kapta a Piazza dei Miracoli (Csodák Mezeje vagy Tere) nevet, nem tudom, kitől, de találóan. A város emblematikus együttese a megszokott módon a templomot – ezúttal székesegyházat –, a keresztelőkápolnát és a harangtornyot foglalja magában, mely itt kiegészül egy különleges temetővel, vagyis Camposantóval. A Csodák Mezejéről mesélni nem egyszerű. Úgy érkeztem oda, hogy a ferde tornyot szerettem volna megtekinteni, hisz azt ismertem gyermekkoromból, az akkor igen népszerű folyóiratból, az Élet és tudományból, amelyet megrendelt édesapám. Sokszor böngésztük együtt, vagy ő mutatott nekem egy-egy olyan cikket belőle, amit fontosnak tartott velem is megismertetni. Ilyen volt a pisai ferde toronyról szóló is, amellyel azután többször, máshol is találkoztam. Ezúttal is jó volt a résztudás, mint ahogyan ezt máskor is tapasztaltam, mert miközben csak egy furcsa ferde toronyra áhítoztam, amikor a teret elzáró kapun beléptem, olyan épületegyüttessel találkoztam, amitől elállt a lélegzetem és nem akartam hinni a szememnek. Hangsúlyozom, ezek nem egyszerű irodalmi szófordulatok. Valóban így történt. A bejárattól nézve előbb a kissé túlméretezettnek tűnő keresztelőkápolna kupolás, csipkésen díszített épülete áll, majd a légies, csupa könnyed, látszólagos meg valós egymásra épített oszlopsorokból alkotott, bár hatalmas, mégis végtelenül finom és elegáns dóm következik, végül a képből és a síkból mintegy kidőlő – mert valóban eldőlő élben lévő – kecses harangtorony zárja a képet: ragyogó zöld gyep közepén áll, tündéri látvány. Túltett minden várakozásomon. Nem véletlenül kapta a nevét. A képekről addig nem tűnt föl, vagy inkább azt mondhatnám, hogy nem volt kivehető – ne feledjük, az én generációm még nem ezeken a szupergépek készítette fotókon nevelkedett, ráadásul rendszerint a problémás tornyot mutatták vagy az volt előtérben –, hogy a valóságban ezek az épületek csíkosak, márványból meg színes kőből készültek, ezért fehér és szürkéskék gyönyörűségükben rajzolódnak ki az azúrkék égen. Elnézve az együttest, meg visszaemlékezve rá állítom, hogy méltán lehetne a paradicsom felé vezető út egyik pihenőhelye. Eddig háromszor láttam, de a hatása minden alkalommal azonos volt. A templomegyüttes, azonkívül, hogy gyönyörű vagy épp ettől olyan gyönyörű, ismerős, nagyhírű neveket vonultat fel a megalkotói és díszítői között. A Szűz Máriának szentelt dómot 1063-ben kezdte el Buscheto építeni, aki ezzel a pisai román stílus megteremtője lett. A templomot oldalról egymás fölé három sorban elhelyezett vakárkádok alkotják, a homlokzatot pedig négy sor álárkád finom, díszes oszlopokkal. Főbejárata Giambologna műhelyében készült, belépni ellenbe a másikon, a torony mellett szoktunk, ez Pisano műve. A templom belsejében Pisano szószéke remek, de engem megragadott a bejárat mellett két gyönyörű, szinte embermagasságú szenteltvíztartó, a tömör kazettás mennyezete, az oltár előtt egy modern fehér márványasztal és a gyönyörűen mintázott márványpadló. Híres a Trónoló Krisztus apszismozaik (Cimabue fejezte be) és VI. Henrik német-római császár sírja. A ferde tornyot, amely tulajdonképpen a harangtorony, és egyenesnek szánták, 1173-ban kezdte el Bonnanao Pisano (akinek szarkofágját csak 1820-ban találják meg a torony lábánál) és a harmadik szint befejezésekor (1274-ben) már érződött, hogy megdőlt, de újabb száz év múlva változatlanul befejezték. Ismeretes, hogy Galilei innen ejtette le a tárgyait a nehézkedés törvénye bizonyítására. Meg a sok érdekes kísérletezés is, amellyel próbálkoztak, míg sikerült megállítani a süllyedését a ma is látható megdőlt pozícióban. Ami fontos, néhány éve újra látogatható. Megmászni határozottan merészség, mert belül nagyon keskeny és végig csigalépcsőn kell keringeni, csak egy irányban, gyakorlatilag megállás nélkül, mert nem tudjuk kikerülni egymást. Félelmetes érzés ez a megmásíthatatlan, egyirányú bezártság. De mikor fenn vagy és kinézel, már tudod, hogy megérte.

Albert Ildikó