Kezdjük azzal, hogy a dackorszak egy szükséges, de tényleg kritikus fejlődési szakasz, gyakorlatilag egy mérföldkő a formálódó gyermek életében. A pszichológia normatív krízisként is emlegeti az időszakot, amely átmenetet képez a babakor és a már „nagyos” iskoláskor között. Igazából akkor köszön be, amikor a gyermek – általában kétéves kor körül – „rájön”, hogy ő egy különálló, saját szükségletekkel, vágyakkal, ötletekkel, akarattal rendelkező lény (addig ugyanis egyfajta „szimbiózisban”, az anyukája részeként élt és érzékelte a világot). És ezt el is kezdi kifejezni, érvényre juttatni. Az a bizonyos „nem” és „én akarom” mögött tehát nem az ellenkezés vagy netán bosszantás öncélú vágya áll, hanem mindez az ébredező autonómia, a saját személyiség kibontakozásának megnyilvánulása.

Én akarom!

Képzeljük el, hogy milyen lehet: gyermekünk felfedezi saját igényeit, meg akar tenni ezt-azt, miközben még egy halom dolgot azért nem tud megcsinálni. Ilyen, amikor a kicsi egyedül akar öltözni, de nem találja a kabát ujját. Próbálkozik, próbálgatja saját erejét, aztán egyszer csak dühbe gurul. Kiborulhat játék közben, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, vagy akkor, ha valamit kér, de azonnal nem kapja meg, és a helyzetek sora végtelen. A saját akarat és a lehetőségek korlátai csapnak össze és bontakoznak ki a hisztirohamban, ami a szülők számára annyira nehézzé teszik a dackorszakot. Éretlenség és fejlődés – ez lenne a dackorszak, általában 1-1,5 éves korban indul, a csúcspontja 3 éves kor környékén van, de elhúzódhat akár 5-6 éves korig is. A hiszti és állandó ellenkezés mellett a „tünetek” között ott van az érzelmi hullámzás, és az, hogy a kicsi ragaszkodik a saját dolgaihoz, a megszokott rutinokhoz.

Ha kitör a hiszti

Ebben az életkorban az agynak a logikus gondolkodásért, tervezésért, érzelemszabályozásért és impulzuskontrollért felelős része (a prefrontális kéreg) még rendkívül fejletlen (jó tudni, hogy teljesen csak 23–25 éves korra érik be!). Amikor a gyermeket csalódást, kudarcot, elégedetlenséget él meg, az agy érzelmi központja (az ún. limbikus rendszer) veszi át az irányítást, ilyenkor egyszerűen a biológiai, neuropszichológiai adottságai miatt képtelen uralkodni a testét, lelkét elárasztó stressz, érzelmek fölött, nem tud racionálisan gondolkodni, képtelen egyedül megnyugodni, és ez az érzelmi túlcsordulás, frusztráció nyilvánul meg az ordításban, csapkodásban, toporzékolásban. Meg is fordíthatjuk: az agy érzelmi központja működik, de a „szabályozó hatóság”, a prefrontális kéreg még éretlen. Még megemlíthetjük azt is, amit gyakran elfelejtünk: ebben az életkorban a kicsik időészlelése sem olyan, mint a felnőtté (neki csak a „most” van, nehéz elképzelnie és elhalasztania egy távolabbi jövőbe a vágyai kielégítését), miközben a mozgásos, kognitív képességei is alakulóban vannak.

Ami olaj a tűzre

Amit eddig leírtunk, azért tettük, hogy segítsünk az épp dacoló gyermeket nevelő szülőknek a megértésben, hogy könnyebb legyen empátiával odafordulni. Talán ez a legfontosabb, és az, ha a zűrös helyzetekben a szülő igyekszik megőrizni a nyugalmát, higgadtságát. A fentiekből következik, hogyha anya, apa is dühösen reagál, kiabál, szid, büntet, magyaráz, amikor a kicsit épp elárasztják a stresszhormonok, az csak olaj a tűzre. A másik gyakori „intézkedés”, amikor a szülő inkább megteszi, odaadja, megveszi, amit a gyermek követel, csak hogy vége legyen a tombolásnak, ugyancsak kockázatos, mert megveti az ágyat a „manipulatív” hiszti kialakulásának. Azaz a gyermek rátanul, és az ellenkezést, sírást egy konkrét cél elérésére kezdi el „használni”.

Mellé üljünk, vagy mutassunk tükröt?

Egy videón egy boltban a teljes kontrollvesztett állapotban hisztiző gyermek anyukája is leveti magát a földre, csapkod, kiabál – mintegy tükröt mutatva csemetéjének, aki döbbenten elhallgat. A helyzet vicces, de tény, hogy az anya váratlan és szokatlan reakciója kiragadta az gyermeket a negatív spirálból. Tulajdonképpen ezzel sok szülő próbálkozik, ha nem is ennyire látványos módon, amikor megpróbálja az üvöltve toporzékoló csöppség figyelmét elterelni valamivel. Többnyire sikertelenül… 

Ehelyett a szülői viselkedésnek inkább arra kéne irányulnia, hogy fokozatosan fejlessze a kicsi érzelemszabályozását. Sok empátiára, megnyugtató érintésre, és jóval kevesebb beszédre van ehhez szükség, elegendőek a támogatást, érző és értő jelenlétet erősítő szavak: itt vagyok veled, segítek, ha szeretnéd stb. A szülő stabil, támogató, odaforduló jelenléte támasz, amely segít a hiszti csillapodásában, és minta az indulatkezelésre is. Az érzelmi tükrözésnek is az érzelmi intelligencia fejlesztése a célja: ha a szülő szavakba önti a gyermeke érzéseit („Látom, nagyon elkeseredtél, mert nem mentünk fagyizni”, „Most dühös vagy, mert haza kell mennünk a játszótérről”), a gyermek megtanulja azonosítani az érzéseit, majd kimondani azokat, és így könnyebbé válik az érzelemszabályozás. 

Egy kis nagyvonalúság

Egy másik tipp: adjunk korlátozott választási lehetőséget a kicsinek, azaz engedjük apró döntéseket hozni: „Most vajas vagy inkább lekváros kenyeret ennél?” vagy „Ma a zöld kabátot vagy inkább a pufimellényt vennéd fel?”. Ezáltal elkerülhető a felesleges hatalmi harc, miközben a gyermek megélheti autonómiáját, önállóságát.

És van még egy aranyszabály: ha például egy idegen helyen, rendezvényen, játszótéren azt látjuk, hogy fáradt, túl sok inger éri a gyermeket, a legegyszerűbb kilépni a helyzetből, megelőzve a robbanást. Néha bizony ez újratervezést jelent.

Lassan lejár…

Végül még egyszer hangsúlyozzuk: a dackorszak egy teljesen természetes, normális fejlődési szakasz, nem a szülő hibája, és – bár úgy tűnik – igazából nem is ellene irányul. Deliága Éva pszichológus, gyermekterapeuta találóan fogalmazta meg egy cikkben: „Hiszti van, volt és lesz.

Jobban teszik a szülők, ha megbarátkoznak a gondolattal, hogy családjuk gyarapodásával bevállalták, hogy egy-két, több hangulatemberrel éljenek együtt. Ráadásul a gyerekek indulatkezelése, érzelemszabályozása tanulási folyamat, érés révén fejlődik, ami hosszadalmas, időigényes folyamat. Ám van remény! Ha a szülő nem saját kudarcaként éli meg a gyermeke akaratos megnyilvánulásait, hanem természetes életkori sajátosságként, amelyen előbb-utóbb túl lesznek, akkor máris nem olyan vészes a helyzet.”