borús égbolt
Huszonhét
A kommunizmus utolsó napját élte huszonhét éve, itthon. De nem a kommunisták. Ők még köztünk vannak, de ma már kevésbé érdekesek. Az idő nem mosta tisztára őket, legfennebb félreállította, jelentéktelen öregemberekké, öregasszonyokká ráncolta. Látványuk hozzásegít, hogy érezzük az idő múlását.
Mert az idő tényleg nagy úr. Sok mindenre képes: feledtetni, átértelmezni, újra átélni és átírni a dolgokat. A történelmet. Az utcákat járva néhány napja úgy éreztem, tényleg hajlamosak vagyunk elfeledni azokat a régi időket, régi decembereket. Félretettük, hátrataszítottuk a polcon azokat a napokat, hogy ne is lássuk. Van úgy az ember, hogy képtelen szembenézni az elszalasztott lehetőséggel. Akkor elbaltáztuk azt a történelmi pillanatot. Pedig nem kellett nagy tudornak lenni ahhoz, hogy az ember érezze, azok a napok történelmiek.
Abban az évben András-nap volt, amikor először hallottam, hogy a felnőttek olyat énekelnek, amit addig nem hallottam. Nem értettem meghatottságukat, de igazából akkor nem is érdekelt. Csak később.
Néhány napra rá láttam, hogy egy könyvet dugdosnak a felnőttek, előlem is. Fölöslegesen. Másnap megkerestem, és semmit nem értettem belőle. Csak később.
Az én kommunizmusom más volt. Gyermeki. Igazából vidám és gondtalan. Természetesek voltak a korlátok, amik szülői féltésből adódtak, gondolom. Nem voltam még abban a korban, amikor lázadni akartam volna. Megszokott és természetes volt, hogy este, a délután tartott iskolai órákról hazaérve, az akkumulátor adja a fényt a lakásban. Elég volt egy autókörte, hogy lássam a betűket. A toll pedig akkor is azt írta, amit diktáltak neki. Mosogatni meg autókörte világítása mellett is lehetett. Az egészben a legrosszabb az volt, amikor váratlanul tört ránk a fény. Meglepett minket a világosság.
Huszonhét évvel ezelőtt sem voltunk felkészülve a változásra. Sokan várták, és mégis váratlanul érte a tömeget a változás. Vannak, akik azóta is az elszalasztott pillanat fájdalmával élnek. Huszonhét éve.
Ha még egyszer... Ha akkor... Ha huszonhét évvel fiatalabb lehetnék... mondatok, amelyek csak magunk számára próbálják magyarázni az elszalasztott pillanatot, lehetőséget. De mi lehetett volna másképp? – én nem akarok erre a kérdésre válaszolni, mert huszonhét évvel ezelőtt nem is jutott eszembe, hogy milyen lehetne másképp.
Akkor én, gyermekként, nem éreztem, hogy bármit is elbaltáztam volna.
A kommunizmus után huszonhét évvel is Csíkszereda utcáit járom. A sok változás mellett még mindig látom az akkori várost. Az idő múlását mintha kicselezné egy-egy kapu, épület, városrész. Ezek a változatlan pontok segítenek abban, hogy az ember ne tévedjen el saját múltjában, jelenében.
Huszonhét év után a múlt kísértését mégsem a múltra emlékeztető városrészekben látom, sem pedig a még élő elvtársak és elvtársnők ráncos arcán vélem felfedezni. Hanem abban, ahogyan természetessé és elfogadottá vált, hogy mindent megfigyelünk és megfigyeltetünk. Megértük azt, hogy nem a saját, hanem inkább a kamerák szemében hiszünk. Huszonhét év alatt a „nagy testvér” szintjéig nőttünk, és minden utcasarkon kamerák vigyázzák lépteink. A közjó érdekében. Minden azért történik, ahogy huszonhét évvel ezelőtt is, a kommunizmus utolsó napján.
Daczó Dénes
_web.JPG)
