Még augusztus közepén olvastam, hogy Eforie Nordon egyetlen délelőtt alatt tizenöt embert kellett kimenteni a tengerből. Volt köztük tinédzser, felnőtt, apa a lányával, sőt, olyan is, akit kétszer is ki kellett menteni a hullámok közül. Pedig a kitűzött vörös zászló jelezte: veszélyes a háborgó tengerben pancsolni. De hiába a figyelmeztetés, mégis bementek.

Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy vajon miért olyan nehéz elfogadnunk, ha valaki, nálunk hozzáértőbb mondja meg, mi a legjobb. Ha az orvos azt mondja, oltassuk be a gyermekeket, van, aki mégsem teszi, mert „ártalmas lehet”. A havas úton nyári gumival vágnak neki, mert „pluszfok van, olvad”. A folyóparton a korláton túl fényképezkednek, mert „mások is így csinálták”. A tengerbe pedig belegázolnak a vörös zászló mellett, mert „ugyan, csak éppen térdig megyünk be”. Mifelénk az az ismerős szituáció, hogy papucsban is elindulnak a hegyre a turisták, minden figyelmeztetés ellenére. És ha valakit mégis elragadnak a hullámok, balesetet okoz, vagy a bokáját töri a hegyen, jöhetnek a mentőegységek. Kihúzzák, lehozzák, ellátják. Megmentik.

A szabadság nem azt jelenti, hogy következmények nélkül bármit megtehetünk, mellé felelősség is jár. Magunkért, és azokért is, akiknek miattunk kell majd segíteniük rajtunk. A vízimentő ugyanis akkor is beúszik értünk, ha mi előzőleg fittyet hánytunk a vörös zászlóra. A hegyimentő akkor is lejön értünk a szakadékba, ha mi előtte tájékozódás nélkül indultunk neki a hegynek. A tűzoltó akkor is bemegy az égő épületbe, ha a bajt egy felelőtlenül otthagyott gyertya okozta. Egyik legfontosabb összetevő a társadalmunkban, amit jó szem előtt tartani: hogy vannak emberek, akik a saját tudásukat és életüket is készek mások megmentésére fordítani, akkor is, ha azok előzőleg nem hallgattak rájuk.  S talán jól észbe kellene vésni, hogy a vagányságnál célravezetőbb, ha hallgatunk arra, aki tudja, mi történhet odalent, odafent.