Három fiúcska állt a hűvös, tiszta hegyi patak partján, a vizet kémlelték, láthatóan azon tanakodtak, hogy belemenjenek a gyors folyású patakba, vagy inkább ne. Bár sütött a nap, aznap nyárias helyett inkább őszies volt az idő, talán ez volt az oka, hogy a kalandvágyó kis felfedezők hezitáltak még egy darabig a parton. Aztán az egyik hátranézett, a szemtávolságban lévő kis nyaralót figyelte, hogy van-e a közelben felnőtt. Nem volt. Döntöttek. Gyorsan lerúgták a kis cipőiket és belegázoltak a hideg vízbe.

Vártam, mi történik. Fröcskölni kezdik egymást? Mihez kezdenek az élménnyel? Ismertem őket, tudtam, hogy városi gyermekek, s közülük csak egy nagyobbacska, már kisiskolás.

Lehajoltak, hosszan kotorásztak a vízben. Csak nem békát vagy halacskát találtak, és azt próbálják kifogni? Markukat összezárva egyensúlyoztak kifelé a patakból, a cipőiket hátrahagyva szaladtak a ház előtti járdára, a földre tették a kezükben szorongatott kincseket, majd kis szervezkedés után körbeülték. Hosszan időztek, ki törökülésben, ki a térdére kuporodva, s mindenki előrehajolva. Mit figyelnek úgy és ilyen hosszan?

Egy felnőtt lépett ki a házból, a legnagyobb fiúcska izgatottan odakiáltott neki: „Nézd, milyen köveket találtunk! Most nézzük a patakban kapott kavicsokat a kőzetvizsgáló applikációval: ez egy vulkanikus kő, ez meg egy homokkő! Kipróbáljuk, hogy a homokkövet össze tudjuk-e törni!” – hadarta. S tényleg. Felállt, a ház tornáca alól szedett nagyobb kődarabbal tért vissza, majd ütni kezdte az imént vizsgált kavicsot.

„Könnyen összetört, akkor valóban homokkő!” – kiabálta örömmel.

Elcsodálkoztam. Ha így kezdtem volna a beszámolót: három kisfiú okostelefont nyomkod a kirándulás alatt, valószínűleg az olvasó sem ilyen történetre számított volna.