Boszorkány, vámpír, szellem, csontváz, varázsló, ördög, pók – csak néhány azon jelmezek és dekorációk közül, amelyektől pár nappal ezelőtt már roskadoztak az egyik nagyáruház polcai. Gondolom, így próbálnak hangolni a közelgő Halloweenre. A választék bőséges, az üzenet egyértelmű: hamarosan itt az év egyik legijesztőbb éjszakája.
Gyerekkoromban mi is készítettünk töklámpást. Esténként az utcán játszottunk vele, világított, nevettünk, jól szórakoztunk, de nem voltak hozzá különösebb maskaráink, nem öltöztünk vámpírnak vagy zombinak, és az utcákat sem díszítettük fel pókhálóval, csontvázakkal, meg művér sem volt. Sőt, még magáról a Halloweenről sem hallottunk, így azt sem tudtuk, hogy egyáltalán ehhez az „ünnephez” van köze.
Azóta sok minden megváltozott, sok más külföldi szokással együtt a Halloween is megérkezett hozzánk. A jelmezek és dekorációk pedig évről évre egyre nagyobb helyet kapnak az üzletekben. Közben azon gondolkodtam, valóban szükségünk van még egy külön napra, alkalomra ahhoz, hogy megijesszük egymást vagy éppen magunkat?
S ha körülnézünk, a hétköznapokban is akad bőven olyan pillanat, amely felér egy kisebb Halloweennel.

Elég ijesztő például arra ébredni, hogy egyetlen éjszaka alatt negyvennégy üzenet érkezett ugyanattól a személytől. Aztán kiderül, hogy mindezt nem valamiféle romantikus rajongás, hanem egy vírus okozta. Nem sokkal kellemesebb, amikor a telefonunk egyszer csak megmakacsolja magát, vagy éppen valamelyik közösségi felületünk kezd furcsán viselkedni.
Halloweenbe illő élmény lehet az is, amikor egy végzetes balesetről értesülünk, vagy amikor a bankunk üzenete arról tájékoztat, hogy csalók hozzáfértek a pénzünkhöz. Bizony az sem feltétlenül kellemes találkozás, amikor, kikapcsolódni indulunk egy távoli vidékre, majd váratlanul szembejön velünk valaki, akit korábban szerettünk, de sok fájdalmat okozott. És az is meg tudja dobogtatni az ember szívét, amikor tudatosítja, hogy éppen egy súlyos balesetet úszott meg azáltal, hogy egy kicsit óvatosabb volt, mint máskor. Ugyancsak kevésbé kellemes, amikor egy fontos ügy intézése előtt derül ki, hogy lejárt a személyi igazolványunk, vagy amikor a pénztárnál szembesülünk azzal, hogy otthon felejtettük a pénztárcát.
Aztán ott vannak a hétköznapi „démonjaink” is. Amikor egy jó szó helyett egy türelmetlen válasz érkezik, amikor tíz perccel azután, hogy valamiről beszélgettünk, a telefonunk már pontosan tudja, mire lenne szükségünk, és életvezetési tanácsokkal, reklámokkal igyekszik segíteni. Vagy amikor valamire évek óta lelkesedéssel készülünk, rengeteg energiát fektetünk bele, aztán végül egyáltalán nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük. „Démoni” erőket sejthetünk abban is, amikor a baj csőstül jön, amikor az ember végre leülne pihenni, de eszébe jut még három elintézetlen dolog. És persze még hosszan sorolhatnánk.
Talán ezért sem kell különösebben messzire mennünk, ha ijesztő dolgokat keresünk. Megvannak nekünk a magunk Halloweenjei, a saját félelmeink, bosszúságaink, csalódásaink és „démonjaink”. Ezekhez pedig aligha van szükségünk arra, hogy még külön is megvásároljuk magunknak a félelmet jelmez, műpók, művér és műcsontváz formájában.
Nem azt mondom, hogy nincs szükségünk szórakozásra, kikapcsolódásra, feltöltődésre, különösen ebben a sok bizonytalansággal és feszültséggel teli világban. Miért ne készíthetnénk töklámpást, miért ne játszhatnánk, társasjátékozhatnánk, nevethetnénk, találkozhatnánk a barátainkkal? A töklámpás önmagában még nem árt senkinek. A kérdés inkább az, hogy a szórakozás mellett mennyire engedjük be életünkbe a fogyasztás, a látvány és a félelem újabb és újabb kellékeit, miközben a saját hagyományainkra és egymásra talán kevesebb figyelem jut.
A valódi démonjaink elűzésére ráadásul egészen más módszerek állnak rendelkezésünkre. Nem kell hozzá varázsige, különleges jelmez vagy boszorkányüst. Sokszor elegendő a köszönöm, a sajnálom, a szeretlek, a türelem, a megértés és az egymásra figyelés. Ezekkel lehet talán a leginkább szembeszállni azzal, ami a hétköznapokban valóban félelmetes. Úgyhogy, ha már mindenáron Halloweenre készülünk, érdemes lenne előbb a saját démonjainkkal kezdeni. Azokkal ugyanis egész évben találkozhatunk. A maskarákat meg hagyjuk a nagyáruházban, a szeméthalmokat ne növeljük, van elég a tömbházak között és a patakok mentén.