Vannak pillanatok, amikor csak csendre vágysz, olyan csendre, amit talán harminc-negyven éve éltél át barátaiddal egy-egy kirándulás alatt. Amikor este csak ülsz a hegyoldalban, nézed a völgyben a vacsorájukat elköltő malacokat, hallgatod a tücsök ciripelését, közben belebámulsz az égő csutakba, ami tábortűzként kezdte – igazi kikapcsolódás. És közben nem zavar semmi. És csak élsz a pillanatnak.
Nem pittyen a telefon, nem zörren az okosóra a közösségi média tengerének minden fodrozódására, nem érdekel még a focimeccs eredménye sem. Ha nagyon őszinte akarsz lenni, ez a mobilcsend annak is köszönhető, hogy nincs jel. Vagyis van, de csak olyan, mint huszonöt évvel ezelőtt: ki kell menni a hegy tetejére, ami úgy félórányira van a szállásodtól, hogy megbizonyosodj: a nap folyamán senki nem keresett. Szerencsére. A csend magától értetődően tölti be a völgyet. Nem zavar a szomszéd, mert háromszáz méterre van a legközelebbi ház, és abban sem lakik senki úgy tíz éve. Nem kell bezárd az ajtót, ha éppen elugrasz a település egyetlen boltjába, az út szélén leparkolt autódat minden benne hagyott javaddal érintetlenül, ugyanúgy találod pár nap után is, legfeljebb annyi történt körülötte, hogy a helyiek elkezdtek érdeklődni egymástól, kinek a kije vagy, és kihez jöttél, mert ismeretlen a rendszám, és lehúzva maradt az ablak. Jól ismerik egymást az emberek, nincs száznál több állandó lakója a falunak, egyikük szerint a házimacskákkal együtt. A civilizáció által, ha nem is érintetlen, de azért békén hagyott a hely: internet már néhol van, az odavezető útnak egyik fele tűrhető, a másik meg járható, igaz, a rendőrök nem sok autóst tudnának megbüntetni gyorshajtásért.

Háromkút, ahová csak céllal érdemes elmenni, de ha odajutsz, maradj legalább három napot, és örülj a csendnek.