Nem nekem szól a Beatrice-sláger
A minap hallottam a rádió ébresztőműsorában: ember vagy, nem gép, aludj legalább napi nyolc órát. Kirobbant belőlem a nevetés, ami felszabadultság helyett inkább keserűséggel volt tele, mert hol él ez a műsorvezető, hogy azt feltételezi, egy huszonegyedik századi felnőttnek megadatik a napi nyolc óra pihenés? Mindenki nézzen magába, és vallja be őszintén, hogy mikor volt utoljára olyan hétköznapja, amikor nyolc órát dolgozott, nyolc órát pihent és még nyolc óra jutott a szórakozásra. Na igen, szépen szól a Beatrice-sláger, csak épp köze nincs a jelenlegi valósághoz. Szinte lehetetlen észszerűen szabályozni a munkaidőt. Persze ez többnyire nem rajtunk múlik. Nem szeretjük a túlórát vagy a másodállást, de ha a főnök elrendeli, akkor muszáj túlórázni, és amikor a számlákat ki kell fizetni, de a nyaralásról nem akarunk lemondani, akkor több munkát is elvállalunk egyszerre a nagyobb bevétel reményében. Egész nap rohangálunk, intézkedünk, bevásárlunk, s a késői hazatérést követően rögtön nekiesünk az úgynevezett láthatatlan munkának, ami többnyire a főzésben, gyereknevelésben, házimunkában és a másnapra való előkészületekben merül ki. Tetszik vagy sem, a munka a pihenés, esetleg a szórakozás kárára megy. Nincs egyensúly, holott a nap még mindig huszonnégy órából áll. Ebből például tizennégyet dolgozom, így érthető, hogy miért nem marad energiám a szórakozásra, és miért küzdök reggelente a fáradtsággal.
Henry Ford is azért szorgalmazta a nyolcórás munkaidő bevezetését száz évvel ezelőtt, hogy növelje a munkavégzés hatékonyságát. Pofoncsapásként érné, ha látná, mára mennyire rugalmassá vált a munkaidő fogalma. Szeretnék kevesebbet dolgozni, és szeretném, ha mindig kipihent, motivált lennék. De ilyen nincs, ezt el kell engedni. Inkább megfelelően kellene beosztanom az időmet ahhoz, hogy délután a munkát az irodában hagyjam, ne cipeljem haza, és este tízkor ne üljek még a laptopom előtt.
Sajnos, már divatjamúlt a Beatrice-sláger egyszerűsége – nem reális a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás egyensúlya. Jóval közelebb állunk a tizennégy óra munka, hét óra pihenés és három óra szórakozás felálláshoz. Kérdés, hogy mi csúszott félre, és mennyire vagyunk elégedettek a helyzettel. Vagy mindegy, mit gondolunk, mert dolgozni bármi áron is, de muszáj?