A világ és szűkebb közösségünk történéseit elnézve gyakran elgondolkodom, hogy napjainkban mi számít normalitásnak. Mit hozhat a jövő, és vajon 40-50 éve mit gondolhattak a jövőről? Jót vagy rosszat hozott?
Ha a múltról az idősebbeket hallgatom, kettős érzés kerít hatalmába. Történeteikben rendre visszatér a folyamatos küzdelem: sok munkáért kevés mindennapi jutalom, a ruházat nem duzzasztotta túl a szekrényeket – ha egy mai fiatal megkérdezné őket, volt-e gardróbjuk, talán a székely bácsis vicc poénját mondanák: „még ettünk is”. A háborúk, a kommunista diktatúra brutalitása és a kisebbségi lét kihívásai erős nyomot hagytak bennük. Vajon ilyen körülmények között milyen lehetett a mentális állapotuk? Milyen jövőben hittek, reménykedtek, s a rendszerváltás utáni évtizedeket ilyennek képzelték-e?

Jómagam a rendszerváltás után, de még az ezredforduló előtt születtem. Gyermekkorom és kora ifjúságom emlékeit idézve úgy tűnik, akkoriban volt még némi normalitás és békeidő a világban. Gyermekként még a „szédítőzéstől” és nem a telefongörgetéstől szédültünk. Ha háborúkról hallottunk, távolinak tűntek, és távol is voltak. Időnként verekedésekről is értesültünk, de a legtöbb felnőtt örömmel nyugtázta, hogy a szomszéd faluban összeakadt fiatalok között „milyen jó, hogy nem volt bicskázás, mint az én időmben”. Azokat a verekedéseket, amelyek még az említetteknél is fájdalmasabbak voltak, azaz a Felvidéken vagy éppen Kolozsváron megvert fiatalok ügyét aggasztónak találták, és ha a kis közösségek ügyeiről volt szó, szinte egy emberként mozdult a falu.
Számomra úgy tűnik, a normalitás a 2010-es évek táján kezdett kopni. Sokak külföldön vállaltak munkát, de itthon építkeznek – ez örvendetes. De mindezzel és az internet, az okostelefonok, -tévék, -házak, -órák, -kukák, -buszok stb., illetve (más) tudatmódosító szerek térhódításával együtt odalett a józanság egy része is. Nemcsak az egyszerű emberek körében. Választott vezetőink is egymásnak feszülnek, egyre kevesebbeknek szent a béke, megkérdőjelezik a nemek természetességét, bagatellizáljak a valódi problémákat, támogatják, és ha a helyzet úgy hozza, példát mutatnak a fizikai bántalmazásra. Ahogy mondani szokták: se isten, se ember…
Mindezek tekintetében milyen lesz a jövő? Nem tudom, nem tudhatjuk, viszont azt látni, a jövő egyre inkább olyan, mint egy okostükör: mutat valamit, de nem lehetünk biztosak abban, hogy mi igaz belőle. Talán a normalitás sem tűnt el teljesen, csak most épp szünetet tart – reméljük, nem végleg. A világ változik, de embernek lenni még mindig nem ment ki a divatból.