A virágokról mindig a feleségem gondoskodik. Kezében nemcsak a vágott, de a vadvirág is gyönyörű! Mindig meglátja a szirmok közé rejtőző üzenetet, amely ráköszön egy-egy rövid sétája során. Amikor ő útra indul, virággal tér haza. Így a múlt szombaton is, még a hóvihar érkezése előtt, a késő délutáni körútja során virágzó cseresznyeszilvaágat és fűzbarkaágakat hozott otthonunkba. Akkor még nem is sejtettük, hogy a késői fagykár minden kora tavaszi virágzást megszakít majd. Oda az idei ringló- és cseresznyeszilva ígérete, a bő sziromnyílás lefagyott. Eléggé elszomorító érzés látni az újra dermedt világot! Egész héten át, a konyhaasztalon, a lakás melegében virágzó szilfaágat és a mellé tűzdelt barkát néztem: ebédkor, este, miközben a gyermekek szerre elköszöntek, vagy éppen délelőtt, amikor Zoom-értekezletem volt. Ez a néhány fehér virágba borult ágacska egészen élénk reményt táplált a lelkemben. Ezen a nagyböjti héten virágvasárnap evangéliumi utcájára fordul a keresztény világ. Megérkezünk a nagyhét pálmaágakkal, felsőruhákkal és virágokkal borított előterébe, amikor „Hozsannát” kiált a Jézust üdvözlő világ. Ebben a lelki időben az jutott eszembe, hogy nemcsak a japánok ünneplik rituális örömmel a cseresznyevirágzást, de a magyar nép lelkületében is van a tavaszi virágzáshoz köthető rituális hagyomány, kultikus cselekedet. Japánban a cseresznyefák virágzását egy hónapig szemlélik ünnepségek, rituális cselekmények keretében. „Hanaminak” nevezik ezt a rövid ideig tartó, metaforikus időszakot. Metaforikus, hiszen a cseresznyefa virágzása, a sakuravirágzás tulajdonképpen a szamuráj harcos életét mintázza, akinek virágkora rövid éltű, ideiglenes. A harcos gyakran a legpompásabb életszakaszában, virágkorában áldoztatik fel a harcok közepette. Ennek szellemét követve rengeteg verset írnak, megéneklik a cseresznyevirágzást. Magyar nyelvterületen ezt a fajta lelkületet a dunántúli „villőzés” őrzi. A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak. A villőág a „tavasz hírnöke”: „Jön a tavasz!”. A szó eredetére nézve több magyarázattal is szolgál a kutatás: a szláv vila, vily ’tündér’ szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus ’lomb’ szóval. A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítették. Énekük végeztével a fiatalok továbbálltak. Indulás előtt azonban a gazdasszony letört egy kis gallyat a körbehordozott ágról, és játékosan megveregette a lányokat a „Mind menjetek férjhez!” szavak kíséretében. Az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt kislibákat átbújtatta alatta, hogy azok majd egészségesek legyenek! Ezt az ősi hagyományt örökítette mega a „Bújj bújj, zöld ág, zöld levelecske” gyermekdal is, amely eredetileg a nagylányok virágvasárnapi villőzését jelentette a dunántúli térségben. A Szentírásban a virágzó vessző Isten beteljesedő kijelentésének szimbóluma, jelképe. Bizony, jelkép ez, erős bibliai üzenet! Hiszen ő az, aki életét legszebb virágzásában veszíti el. Ő az, akinek élete a „korai fagykár” ellenére is örök életet ígér, soha el nem múló virágzást, értelmes életet. Kívánom, hogy olyan szeretettel tekintsetek minden tavaszi zöld ágacskára, sziromba boruló csodára, mint amiképpen egész héten át a konyhaasztalon vízbe tett virágzó szilfaág ihletett engem! E tavaszi jelekben Isten megtartó szeretete és az értelmes, küzdő, termékeny életnek az üzenete van elrejtve. A fagykárokon most csak lelkünknek melege enyhíthet. Áldott szemlélődést, hitélményt mindenkinek!