Kampány szavunk a francia campagne kiejtés szerinti megfelelője, eredeti értelme: síkság, katonai toborzás, hadjárat; értelmi-érzelmi lényegét a síkra száll igénkben is megtalálni vélem. Induljuk ki tehát ebből: a kampány – háború. A küzdelemmel szemben – ami lehet nemes is – a háború deklaráltan nemtelen: lényege szerint az ahhoz kellő erőszak összege, hogy a másik embert a mi akaratunk teljesítésére kényszerítsük. (Szócsaládjának néhány tagja: habzik, habókos, habar, hadar, hebrencs, háborgat.) Romániában, mint az köztudomású, kampány van: hivatalosan április 4-én éjféltől kezdődően 30 napig tart. A valóság végezte zsigervizsgálat szerint pedig már jó ideje forr, zubog a társadalom kebelében, bendőjében. Egyébként meg azt látom, dátumozatlan kampány zajlik Magyarországon, az Európai Unióban, az USA-ban, a globális Dél országaiban, mindenütt, mert a 21. század elejére a kampányidőszakok is magukra öltötték a válságidőszakok legutálatosabb jellemvonását: a nyákos egymásba folyást. És hogy a kampány átvette a háború jelzőit: veszélyes, erőszakos, kegyetlen, tipró, pusztító, civilizálatlan.

Csíkszeredában nemrég egy futballmérkőzés apropóján Steaua-drukkerek portyáztak: fekete ruhás, kapucnis fiatalok útban a megyeszékhelyre székely zászlókat szaggattak le, egy lobogót megpróbáltak felgyújtani a lelátón, a város központjában dehonesztáló feliratú vásznat feszítettek ki, amelyen aljas területkövetelőknek nevezték az itt élő magyarokat, éhenkórászoknak nevezték az itt élőket. Köztudott, hogy egyes futballklubok inkubátorok a szélsőséges elemek számára, s hogy ahová az ultrák mennek, ott rendszerint balhé van, s a Csíkban történteknél sokkal erőszakosabb megnyilvánulások is előfordulnak: hogy messzebb ne menjünk, lásd a szintén mostani esetet, amikor Kolozsváron egy magyar egyetemistát és egy magyar kiskorút bántalmaztak súlyosan az Universitatea Cluj ultrái. Szóval ami történt, nem volt meglepő, csak megrendítő. Látszólag könnyen napirendre is tért felette a közvélemény, huligánakciónak nyilvánítva a történteket.
Jó is lenne ebben a dimenzióban látni a jelképek, s általuk a magyar közösség elleni erőszakot, ha nem lenne Székelyföld egésze hosszú ideje műveleti terepe a hasonló akcióknak. A Steaua ultrái nem követtek el más természetű erőszakot, mint amit előttük egyes román politikusok, szervezetek és hatóságok már megtettek. Hogy úgy mondjam, labdába sem rúghatnak a zászlók, címerek, feliratok, táblák, jelképek eltávolíttatásának, ellehetetlenítésének bajnokai mellett, akik keresztül-kasul a „nem létező” Székelyföldön, az Úz völgyétől a Sóvidékig sokkal nagyobb svunggal, sokkal erősebb pozíciókból gyakoroltak közösségeinken a demoralizálás, az elrettentés szándékával erőszakot, mint néhány tréningfelsős fociultra.
Kolozsváron a FC U szurkolói által elkövetett támadás okán egyetemista diákok csendes tüntetést szerveztek az erőszak, a xenofóbia, az etnikai megkülönböztetés, a nyelvi diszkrimináció ellen, demonstrálva, kiállva a tolerancia és az egység mellett. Talán nem lett volna haszontalan, ha Csíkszereda központjában is sétáltunk volna pár tízen, pár százan, tiltakozásul a közösséget ért sértés, bántás, atrocitás ellen. Jó lett volna, ha a sétálók között román nemzetiségűek is lettek volna, és elmondják, hogy velünk együtt méltatlannak és elutasítandónak tartják a vegzálást, zaklatást, erőszakot. Nem találtunk rá időt, alkalmat, motivációt, az időjárás is mostoha, na meg: mindenfelől ömlik ránk a kampányidőszak hisztériája, mi meg, normalitást kereső emberek, azt sem tudjuk, hogy húzódjunk, hogy kevésbé fröcsköljön össze bennünket.
Pedig a kiállást nem lehet örökké halogatni. Azt a bizonyos sétát, amihez most nem éreztünk magunkban elég erőt, elég kedvet, elég öntudatot és kiállást, legkésőbb május 4-én meg kell tenni. Mert ott már kötelességünk elegen lenni ahhoz, hogy egyértelművé tegyük: nem fogadjuk el, hogy ultrák kényszerítsék ránk az akaratukat.