Irodalmi találmány a világfájdalom. Kérdezem: bennem van a világ és egyszer csak elkezd fájni úgy, mint a szív, ami szívfájdalmat okoz? Még sohasem hallottam társalgás közben, hogy valaki közölné, neki éppen világfájdalma van. A világfájdalom bolondságának tartósításához két irodalmi nagyság nevét szokták társítani. Egyes irodalomtörténészek szerint e fogalom feltalálója Francesco Petrarca (1304–1374) olasz költő, esszéíró, a költészet megújítója, aki a modern lírát is befolyásolta. Mások szerint George Byron (1788–1824) az angol romantikus költészet világhírű képviselője. Az irodalomtörténetben a világfájdalom nemegyszer az ő nevét viseli: byronizmus – ennek a romantikus életérzésnek legfőbb jellemzője a közöny a világ elviselhetetlen zaja iránt, ugyanakkor fura egyvelege a más emberek felé irányuló nemes gesztusoknak és az embergyűlölő önzésnek.
A világfájdalom szinonimái széles palettát színesítenek, de igazából értelmezni szinte lehetetlen: betegesen panaszos elégedetlenség, szenvelgő sóvárgás, melankólia, mélabú, életuntság, búsulás a közönyös hétköznapok miatt, szomorúság, feloldhatatlan bánat, kedvetlenség, bús kedély; az ember pedig búvalbélelt, csüggeteg, búskomor, deprimált, szomorú, depressziós, szorongó.

Petrarca világfájdalma életfilozófiájába beágyazott borúlátás, az élet értelmének megkérdőjelezése, de ennek sajátságosan ellentmondanak egyes alkotásai, amelyekből sugárzik az életöröm. Ifjúkorában más megélhetési lehetőség híján vállalta az akkori idők értelmiségi életpályáját: pap lett. Ez azért is érdekes, mert rajongva tisztelte a pogány görög és római kultúrát, és élete fő céljának tekintette a régi klasszikus irodalom felkutatását és kéziratainak gyűjtését. Szenvedélyes gyűjtő volt, még a halál is úgy érte, hogy éppen egy ritka kéziratot tanulmányozott. Régi érméket is gyűjtött, korának leghíresebb éremgyűjtője volt. Értékes könyvtárát Velencének ajándékozta. Kortársai képmutatónak tartották. Tény, hogy életén végigvonul a kettősség. Miközben emelkedett szellemű könyvet írt az anyagi világ megvetéséről és egy másikat a remeteélet dicsőítéséről, addig ő maga nagyvilági életet élt, vándorútjain fejedelmi és nagyúri udvarokban dőzsölt, kitüntetéseket és hivatalos elismeréseket halmozott a világi hiúságok piacán. Talán csak kételyekkel teli, kereső-kutató elme volt. Könyv- és nyomdatörténeti érdekesség: följegyezték róla, hogy utazásai közben bőrmellényt viselt, amelyre verseit, gondolatait séta közben följegyezte. Gyönyörű írása volt, Aldus Manutius híres nyomdász és betűmetsző, amikor megalkotta a kurzív nyomdai betűtípusát, Petrarca kézírását vette alapul. Ezt fejlesztette tovább aztán Tótfalusi Kis Miklós Hollandiában az úgynevezett firenzei betűk metszésénél. A Petrarca-féle világfájdalomhoz jól illeszkedik a szerelmi lírája. Három évtizedig írta a verseket Laurához, aki egy másik férfi felesége volt, nem mellesleg tizenegy gyermek anyja, s mint Petrarca kortársai gúnyosan mondogatták „semmi okot nem adott e versekre”. Petrarca neve az utókor számára ezekkel a verseivel kapcsolódik össze, s nem azzal a latin nyelvű hőskölteménnyel, amelyet a pun háborúról írt, s amelyért a Capitoliumon nyilvánosan költővé koronázták. A költők fejedelmévé való koronázást a nápolyi király végezte világraszóló pompa közepette. Petrarca aztán a babérkoszorúval elzarándokolt Szent Péter sírjához és a koszorút keresztényi alázattal a sírra helyezte. „A reklámművészet netovábbja” – mondja erről a cselekedetéről Várkonyi Nándor nagy szellemtörténeti munkájában. Még életében világhírű lett az előnyös összeköttetések, nagyúri pártfogás, politikai szolgálatok, szélkakas-változékonyság, hízelgés jutalmaként. A sors fintora, hogy a világhírt később nem az említett hősköltemény biztosítja, hanem azok a versei, amelyeket csak úgy mellesleg írt, hogy a kor gáláns divatjának is hódoljon, s ezért állandó lelkiismeret-furdalásról számol be, meg hát persze a világfájdalomról, merthogy földi, világi szenvedélyekre pazarolja életét a keresztényi buzgóság helyett.
Szerb Antal irodalomtörténész írja róla: „Megalkotta a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényben maradó formuláját… A világfájdalom annyi, mint fájdalom a világ miatt, fájdalom azért, hogy a világ csak olyan, mint amilyen, nem szebb, nem jobb, nem alkalmazkodik jobban gyönyörű álmainkhoz… Petrarca legfontosabb műve a szerep.”
Elmondható, hogy a világfájdalomnak azóta sincs sok köze a valósághoz, de a „szerep” alkotta művek szerencsére elbűvölik az olvasót.