– Szia! Hogy vagytok? 
– Szia! Futásban! Ti?
– Mi is!
Ismerős? Nekem igen! Ma­napság sokat használt kifejezéssel élve, korunk népbetegsége az állandó rohanás. Mindig sietünk. Munkahelyre, vásárolni, haza, iskolába, eseményre, szórakozni, a családhoz. Soha, sehol nem maradhatunk sokat, mert ro­hanunk.
Ha leülünk kávézni valakivel, a beszélgetés hangulatát be­folyásolja az, hogy legalább az egyikünk biztosan siet, de lehet, hogy mindketten. Sokat ismételt mondat, amikor meglátogatunk időseket, szülőket, nagyszülőket, hogy nem maradhatok sokáig, rengeteg dolgom van, szaladnom kell. Ilyenkor furcsán néznek ránk. Rohannod kell? Hova? Miért? Volt már úgy bárki az életben, hogy sietett, netalán még szaladt is, és sokkal hamarabb odaért valahová? Én általában nem. Egész eddigi életemben késésben voltam. Rám aztán talál a mondás, hogy: „Nem én kések, a világ siet.” De bármennyire is futásban vagyok mindig, soha nem érek oda sehová a kezdés előtt.

Ismerős, hogy mennyire jó érzés, amikor egy esemény kezdete előtt öt perccel ott vagyunk, van időnk kifújni magunkat, megigazítani a ruhánkat, helyet foglalni, esetleg meginni még előtte egy kávét? Nekem sem! Az viszont igen, amikor lerágom a körmeimet a kocsiban, mert nem halad a forgalom, én meg késésben vagyok, amikor szaladok az autótól az esemény helyszíne felé, amikor szó szerint beesek az ajtón, és amikor leülök, már kezdődik is. Én meg alig kapok levegőt.
Nagyapám mindig mindenhová legalább negyedórával korábban érkezett. Gyermekként sosem ér­tettem, hogy miért. Egyszer el­magyarázta: „Az idő nem pénz, nem kölcsönkért kenyér, amit visszaadhatsz, ha elvetted valakiét, örökre az adósa maradsz!” Nagyapa mondata mindig a fejemben van, amikor késésben vagyok, ilyenkor bosszankodom, miért is nem örököltem a pontosságot?