Kicsit rózsaszín, kicsit szőke, kicsit kislányos: megjelent és zsúfolásig megtöltötte a közösségi média bugyrait az új Barbie-film. A baba ikonikus figura, több egy egyszerű játéktárgynál, amit kislányok fésülnek és öltöztetnek. Gyermekkoromban nekem is volt vagy egy tucat, habár a nővéremmel szívesebben lestünk be a macik belsejébe, vagy építettünk kockavárat. Viszont a Barbie menő ajándék volt a kétezres évek elején – a külföldről hazatérő rokonok, barátok szívesen fitogtatták nyugatiasságukat egy-egy új darabbal. A legóvilágot idéző apró fésűk, cipők, hajcsatok külön elemei voltak a platinauniverzumnak, melyben a tökéletes testű (értsd: hosszú lábú, darázsderekú) lányok fenékig érő hajjal, állandóan lábujjhegyen járva szürcsölték a teát aprócska csészéikből. Különös alakok voltak ezek a játékok, hiszen míg a többi, közismert plüssmackó vagy műanyag apróság esetében egyértelmű, hogy milyen világot is próbáltak közvetíteni a kicsik felé a tervezők, a Barbie sokkal inkább abnormális és természetellenes „értékeket” képviselt: a testének, külsejének élő, szexualizált női alakot, kinek egyetlen feladata, hogy jól szórakozzon és szép legyen. De főleg az utóbbi. Persze a feminista vádak helyett érdemes tisztázni, hogy Barbie-nak van férfi társa is, aki a Ken névre hallgat, és semmivel sem egészségesebb, mint a párja. 
A játékok nagy méretű hódítása után egyre többen kezdték mímelni a Barbie-világot. Kontinenstől, kultúrától függetlenül jelentek meg fiúk és lányok, akik költséges orvosi beavatkozásokkal próbáltak hasonlítani műanyag példaképeikre. Ezért is volt számomra meglepetés a mozifilm híre és tettem fel jogosan a kérdést: vajon szükség van erre? 
Legnagyobb örömömre a film pontosan úgy szólal meg, ahogy annak a mai kontextusában kell. Hiszen a valós, egyik perctől a másikig tartó, „száraz” élet realizálása a ma emberének Barbie-baba nélkül is rendkívül fontos. Hiszen, kérdem én, hol is éljük a valóságot? 
A nyaralás, a lánykérés, egy-egy koncertélmény, kórházi látogatás azonnali közvetítése helyett mindez szólhatna néha csupán rólunk, magunknak, s egy elfuserált, a valódi örömről (mert a bánatról minek is?) szóló fotót elég két nappal később is posztolni a Facebookon.