Az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa a követendő példát jelentik nekünk, kelet-európaiaknak. Hollywoodi filmeket nézünk, elektronikai eszközeink java része és a számítógépjeinken futó programok egyaránt a tengerentúlról érkeznek hozzánk – még úgy is, hogy a gyártásukat már rég kiszervezték Ázsiába. A standard, a számunkra követendő példa csak és kizárólag a Nyugaté. Amióta csatlakoztunk az Európai Unióhoz, azóta próbálkozunk felzárkózni, ehhez uniós forrásokat is kapunk, igaz, cserében azzal az elvárással, hogy uniós szabályzáshoz igazítsuk az életünket. Amivel elsőre nincs is probléma – közösségünkben él a mondás, hogy: „Szekéren ülsz, azt a nótát fütyülöd.” Ilyen alapon helytálló, hogy bizonyos uniós direktívákat be kell tartani, azonban abban már nem vagyok biztos, hogy ami megfelel az európai törvényhozóknak, az minden esetben az Unión belül élő polgároknak és valamennyi tagállamban élőknek is megfelel. 

Nem akarom mindenért Brüsszelt hibáztatni, az végtelenül leegyszerűsítő nézőpont. Csupán az utóbbi időben megfigyeltem egy trendet: vannak elsők az egyenlők között. Ha az Unió erőt – népességbeli, politikai, gazdasági súlyt – felmutatni tudó tagállamai számára valami kényelmetlen, azt azzal oldják meg, hogy hoznak rá egy uniós törvényt, és kiterjesztik mindegyik tagállamra. Farkas támadt egyik vezető politikus pónijára, a következő hónapban  már szabadon vadászható volt, nálunk pedig az évek óta fennálló, súlyos medveproblémát alig tudták enyhíteni. Nyugaton az az életforma, hogy albérletben laknak; egyrészt nem kötik magukat ingatlanhoz, másrészt pedig annyira magasak az ingatlanárak, hogy szinte lehetetlen egy emberöltőnyi idő alatt visszafizetni a hitelt. Ezzel szemben felénk még igyekszünk valamiféle magántulajdont vásárolni, építeni, ahol, mint tartjuk, nyugodtan hajthatjuk le esténként a fejünket. De az utóbbi időkben az ingatlan (és nem csak…) nálunk is kezdett megfizethetetlenné válni az egyszerű ember számára. Továbbá már ott tartunk, hogy vidéken egyre nehezebb háztáji állatot, akár csak kis majorságot tartani, és ezzel párhuzamosan nálunk is mind több embernek lesz az egyetlen élelmiszerforrása a szupermarket. Ha a többi példát is sorolom, egy idő után olyan érzésem támad, mintha ismét a gyarmatosítás időszakát élnénk, amiben nekünk csak annyi szerepet szántak, hogy bólogassunk hozzá. Lehet, ezt erős megállapításnak tartják, pedig nem alaptalan: gondoljunk bele, alig kellett tíz év, hogy tehéncsordát ne lássunk az úton, mert az „szégyen az Unióban”, és a bevásárlóközpontban kapható 1,5 százalékos zsírtartalmú tejet megvásárolni sokkal praktikusabb…