Sajátos demokráciafelfogás uralkodik szűkebb és tágabb környezetünkben. Nyugati szomszédunknál a más véleményen lévőkre támadnak köztereken, asztalokat rúgnak fel, tagadva még a létjogosultságát is a nekik nem tetszőnek. A gyűlölet elharapózása miatt lehet ugyan egyformán elmarasztalni mindegyik politikai oldal fanatikusait, de egyet ne feledjünk: a hatalmi pozícióban lévőknek és az őket szolgálóknak mindig nagyobb a felelősségük.
Az említett sajátos felfogás székely tájainkra is átszivárgott: egyesek elkezdték fenyegetni a nekik nem tetsző, Erdélyben turnézni szándékozó magyarországi standupos hölgyet, hogy tartsa magát távol Székelyföldtől. Egyes anyaországi politikusokat szintén nagyon szoktak óvni attól, hogy erre merészkedjenek. Nem tudom, a fenyegetőzők milyen alapon veszik a bátorságot, vagy ki hatalmazta fel őket arra, hogy megszabják, ki teheti be ide a lábát, és ki nem. Jellemző, hogy miután felhívják az ekképp fröcsögő személyek figyelmét arra, hogy üzenetük törvénybe ütköző lehet (például: hozzál tekenyőt – a mondás szerint a beleidnek, amit bicskával kiontanak), akkor rögtön, szemrebbenés nélkül a pofánkba hazudnak, hogy nem is úgy értették – miközben mindenki számára nyilvánvaló: bizony úgy értetted, kicsi barátom...
Az így gondolkodók logikájából az következik, hogy tulajdonképpen nincs is szükség ellenzékre, többpártrendszerre, kormányváltásokra, amikor „a mieink” vannak hatalmon. Az ilyenek számára a politikai ellenfélnek valahogy sosincs létjogosultsága – jöhet bárki, későbbi generációkból is, mindig akad érv ellene, miért is kell takarodnia a közéletből. Nemcsak a mai, hanem egy jövőbeli ellenfelet is, hiába ismeretlen még, úgyis külföldről fizetett hazaárulónak fogják tartani, ez már most borítékolható. Hát nem elég, ha van egy bölcs, karizmatikus vezető? Aki nem ért vele egyet, az tűnjön el! A demokrácia ugyebár csak a gyengéknek, lúzereknek való, ne mind színleljük ezt tovább, hisz mi erősek vagyunk! E hozzáállásban külön lenyűgöző az, hogy kisebbségi léthelyzetben élők sajátítanak el egy ilyen, minden kisebbségre fittyet hányó többségi észjárást. Fel sem merül bennük, hogy ebben a gondolatmenetben egyszer majd ők is sorra kerülhetnek.

Akik így vélekednek, azok csak olyankor szokták siratni a nép uralmát, amikor kedvencüket éri bántódás. Ha elítélnek egy nekik szimpatikus politikust, akkor szerintük vége a demokráciának (amelyet egyébként megvetnek). Ugyanezt mondják, ha egy általuk ajnározott személyt eltiltanak az államelnök-jelöltségtől. És ezzel a példával meg is érkeztünk a romániai valóságba. Mértékadó sajtóorgánumok, véleményformálók is, köztük magyarok, rendre azt hangoztatják, hogy a tavalyi államelnök-választás érvénytelenítését nem támasztották alá kellő bizonyítékkal. Nem tudom, mi szükséges még, nem vagyok jogász, de amit saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, az nekem elég indoknak tűnik ahhoz, hogy egy háborús bűnösökről, tömeggyilkosokról elismeréssel beszélő, tudománytagadó politikai prédikátort ne engedjenek indulni az államfői tisztségért. A vele kapcsolatos törvénytelen finanszírozásokról és rejtett fegyverarzenálokról nem is beszélve. A szólásszabadságnak is megvannak a maga korlátai, főleg, ha méltóságot sértő vagy uszító megnyilvánulásról van szó, és a demokrácia sem azt jelenti, hogy bárki azt csinálhat, amit akar. Ezt viszont mintha vitatnák azok, akik a választás érvénytelenítésében és a jelölt indulásának megakadályozásában a jogállam sárba tiprását látják.
Úgy jártunk, hogy lassan már nemcsak az autonómiáról nem tudják sokan, mi az pontosan, hanem a demokráciáról sem. Az ilyen és ehhez hasonló, „tekenyős” viszonyulás egyre inkább eluralkodik, és nem tudni, hová vezet. Illetve sejteni lehet. Ejsze még idejében le kellene jönni a (párt- és vezér)függőséget okozó szerről, mert ne feledjük: egyetlen földi hatalom sem örök. Gondoljuk át, mennyi értelme van érte tajtékzani.