Ketten beszélgetnek a rekortán futópálya mellett, mindketten egy-egy pórázt fognak, amelynek végén egy-egy öleb várja, hogy tovább állhasson, vagy felmehessen a meleg lakásba a reggeli hűvösből, ha a gazdi végre kibeszélgette magát. Nem is tudják sokáig húzni a szót, mert a sarkon máris feltűnik két nagyobb kutya – hogy egymásnak épp udvarolnak vagy csatára készülnek, meg nem állapítom, mert hirtelen mindenkinek sietősebb lesz: nekem is, hogy eljussak az autóig, és a két gazdinak is, hogy ugyan csaholás és morgás közepette, de biztonságban hazaérjen kiskedvencével.
Tetszik, nem tetszik, így zajlanak a mindennapok mostanság a megyeközpontban. A probléma nem új keletű, a polgármesteri hivatalnak, bár kötelessége lenne, évek óta nincs szerződése a kóbor kutyák befogására. S bár vannak, akik továbbra is azt feltételezik, hogy a kóbor kutyákat az éjszaka leple alatt hozzák valahonnan valakik, hogy aztán a szegény székely városok nyögjék a befogásukkal, tartásukkal járó terheket, a szakemberek és a tapasztalat szerint sokkal valószínűbb, hogy ezek a kutyák eddig is itt voltak a szemetesek körül, a bokrok vagy a tömbházak ereszei alatt meghúzódva, és csak azért lett feltűnőbb a jelenlétük, mert tavasszal, a párzás időszakában egy-egy szuka köré csoportosulnak. 

Az viszont tény, hogy nappal is félelmetes a 8-9 nagy testű kutyákból álló falka, és veszélyes is, ha valaki – például egy gyermek vagy idős – nem megfelelően reagál a jelenlétükre, mivelhogy a félelem futásra vagy támadásra készteti. Arról nem is beszélve, hogy hiába érkezett meg a tavasz, lassan sem futni, sem kerékpározni, de még sétálni sem javasolt egy olyan városban, amely az aktív, környezetbarát életmódot tűzte zászlajára számos, az önkormányzat által támogatott vagy szervezett rendezvénnyel. 
Lapunk az elmúlt években több rendben foglalkozott a kóbor kutyák problémájával. Tudjuk, hogy a helyzet kialakulásáért elsősorban a felelőtlen állattartók okolhatók, akik nem ivartalanítják állataikat, egyszerűen szélnek eresztik őket, vagy zsákba kötözve az út szélén, jobb esetben dobozban az alapítvány által működtetett menhely kapujában hagyják a fölösleges szaporulatot. Azt is láttuk, hogy a városháza próbált megoldást találni a helyzetre: menhelyet hoztak létre műtőblokkal, és az idei költségvetésből jelentős összeget ennek működésére különítettek el. Csak hát a bürokrácia miatt az még mindig üresen áll. Csak hát a közbeszerzés, amire csak egy ajánlat érkezett, és az sem volt megfelelő. Csak hát a férőhely, hiszen a menhely 35 kutya befogadására lesz alkalmas, ezért akkor se várjunk csodát, ha valahogy sikerül elindítani. Csak hát nem kellene enni adni az állatoknak, hogy ne kezdjék el védeni a területüket…
Csak hát a fenti okok aligha fogják vigasztalni azt a gyermeket, aki ha most megijed, lehet, hogy egész életében félni fog az állatoktól – vagy nem kevés összegért próbálja leküzdeni felnőttként fóbiáját; azt az időst, aki nem mer kimenni sétálni, elmenni a piacig, számlát fizetni. És ezek mind olyan következmények, amelyek ugyan fizikai sérüléssel nem járnak, de (engedjék meg nekem ezt a költői túlzást, ami nem válik valóra) a falkák időzített bombaként járják a város utcáit, és az országos hírnév csak egy harapásra van.