Egy sztár-nem-tudom-kicsoda, nevezem Modesztának, nehogy igazi nevén emlegetve ezt olvasván (különben erre semmi esélyt nem jósolok) csorbulna az önbecsülése, beszélgetést folytat az újságíróval, aki aztán címet és műfaji meghatározást ajándékoz a purparlénak, ilyeténképpen: „Modeszta születendő kisfia legalább három nyelven fog beszélni. Interjú.” Elsőnek a legalább fog meg engem, tehát lehet, hogy nem is csak három, hanem négy vagy öt, vagy ki tudja hány nyelven szólal meg, és időt nem is pocsékolva mind a három nyelven rögvest megköszöni a szülészorvosnak, hogy világra segítette. Aztán az általam adott cserebere néven töprengek, hogy valami mást kellett volna választanom, hiszen a Modeszta jelentése szerény, s ehhez nem igazán talál az ilyen dicsekvő jóslás. Közben feltámad bennem a világ iránti jóindulatom is, hiszen nem is akarom bántani a még meg sem született gyermeket, az anyukát sem, viszont az újságírót, aki megörvendeztetett ezzel a hírrel… Már hallom is az okítását, hogy bolondságokat beszélek, hiszen mindenki rögtön érti, hogy nem születése pillanatában fog három nyelven beszélni ez a gyerek, hanem majd valamikor, talán húszéves vagy hatvanéves korában. Sikertörténet beágyazva. Hol élünk?! Ma már a székely gyerekek számottevő része is beszél kamaszkorára három nyelvet: magyar, román és angol.

Kosztolányi Dezső több nyelven is tudott: az ő korában a kötelező műveltséghez tartozó latin és görög mellett beszélt és írt németül, franciául, olaszul, spanyolul, angolul, portugálul, eszperantóul is. Népszerűsítő újságcikkeiben, szellemes tárcáiban a nyelv és a kultúra szövevényes egymásba fonódását taglalta. Egy anekdota szerint a portugál nagykövet egyszer azt kérdezte tőle, miért nem ír portugálul regényt, hiszen tökéletesen ismeri a portugál nyelvet. Azért, válaszolta Kosztolányi, mert nem tudom, hogyan mondják portugálul azt, hogy „préntek”. Kosztolányi Dezső Ábécé a nyelvről és lélekről című tárcáit (Nyelv és lélek. Bp., 1971) az 1927–1933 közötti években írta miközben a korabeli sajtóból tallózott idézetekkel is példálózott. „Egy rendőri tudósításból: »Ott feküdtek az ágyon az áldozatok és a gyilkosok már elmenekültek.« Eleinte azt hittem, hogy a gyilkosok is az áldozatokkal együtt feküdtek az ágyon. Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos, csak egy másodpercig is, bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.” Kosztolányi újságírói etikája szerint ez a világosság az író udvariassága az olvasó felé. Egy és más az írásról című tárcájából (Pesti Hírlap, 1932 novembere): „Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van. Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel... Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető felkiáltásával, hogy éljen a szabadság.”
Végezetül egy Kosztolányi Dezső-féle igekötő-történet (Halhatatlanságunk. Pesti Hírlap, 1933): „Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: »úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg«. A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük… Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére… Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgattunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.”