Kérni nem szégyen, tartja a mondás, és hát tényleg: sűrűn találkozom a kéregetés jelenségével, a valós és a virtuális terekben is. A közösségi médiában is sok támaszt kérő üzenet van, de bevásárlóközpontban, vonatállomáson, forgalmasabb utcákon – legutóbb pedig a Csíkszeredai Városnapokon – is mondhatni rendszeresen talál meg a kérés – olykor inkább felszólítás –: „Bácsi! Adjon egy lejt!” A rámenősebb kéregetők, ha ennyivel nem érnek célt, egy ideig követik is az embert, hátha meggondolja magát. Kellemetlen helyzet, ilyenkor sok minden kavarog az ember fejében. A városnapokon azt is tapasztaltam, hogy mára a visszaváltható italosdobozok és -palackok is adomány tárgyát képezik. „Ha megitta, nekem adja-e?” És hiába maradt még néhány korty, amit esetleg későbbre tartogatnánk, van, aki képes addig várakozni, amíg ki nem ürül.

Mint említettem, a közösségi médiában szintén bejegyzések tömkelegével találkozom, amelyekben nehéz helyzetben lévő emberek segítséget kérnek, vagy különböző szervezetek gyűjtenek támogatást álmaik és céljaik megvalósításához, fényképpel, leírással, bankszámlaszámmal. Távol áll tőlem, hogy a két jelenséget egy kalap alá vegyem, mi több, időnként egyiket is, másikat is támogatom. Adni kell abból, amink van, miközben az is igaz, hogy a munkába járó, úgynevezett aktív emberek nagyobb része napjainkban maga is szűkösen jön ki hó végén. A szolidaritás, a segítségnyújtás dicséretes és kívánatos, de néha úgy érzem, túl sokat várnak a dolgozó emberektől az adók befizetésén túl is, akár súlyos társadalmi, intézményi problémák megoldását is rá hárítanák, vagy legalább is részeltetnék belőle. Adóm 3,5 százalékát minden év elején felajánlom annak, akit éppen arra érdemesnek tartok. Tőlem mostanában ennyi telik…