– Az egyetemi évek után hazajött Gyergyószentmiklósra, pedig sokan inkább elvágyódnak innen. Milyen potenciált látott ebben a városban? Voltak elvárásai, elképzelései a hazaköltözés kapcsán?

– Érzelmi alapon döntöttem a hazaköltözés mellett, minden további ok emögé sorakozott. A kolozsvári egyetemi évek alatt is sokat jártam haza, hetente-kéthetente ingáztam a két életem között. Valójában mindig hazavágytam, a nagyvárosi élet túl zajos, túl idegen volt számomra. Ide kötöttek a családi és baráti szálak, a kutyáim, bár nem volt tudatos a hazatérésem. Az egyetem elvégzése után egy évet Csíkszeredában éltem, és amikor megkerestek a gyergyói színháztól egy munkalehetőséggel, habozás nélkül igent mondtam. Jó döntés volt, hiszen azóta is úgy érzem, a helyemen vagyok. Elvárásaim inkább saját magammal szemben voltak, vágytam arra, hogy egy helyen legyek, és oda tudjam összpontosítani a figyelmemet, az időmet, energiámat – azt érzem, hogy ez jó irányba alakul.

– Teatrológia szakon végezte tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színházi és Film Karán. Miért választotta ezt az irányt?

– Amikor felvételiztem, dramaturg szerettem volna lenni, de ezt utolsó percen döntöttem el. Középiskolai éveim alatt tagja voltam a Szín-kron csoport diákszínjátszó társulatnak, és annak alapítója és akkori vezetője, Kolozsi Borsos Gábor kérdezett rá, akarok-e ebbe az irányba indulni, mert szerinte alkalmas lennék rá. Azt tudtam, hogy nem akarok irodában dolgozni vagy tanár lenni – ehhez képest az egyetemi évek alatt elvégeztem egy pedagógiai modult is, és most irodában dolgozom, de ez a lehető legjobb értelemben valósult meg, hiszen nagyon szerteágazó a munkám. Valamennyi dramaturgiai munkát is végzek, de túlnyomórészt a színház PR-feladatait látom el. Nagyon inspiráló környezet ez, hiszen megkapom azokat a feladatokat, amelyekben a kreativitásom előtérbe kerülhet.

– Emellett még nagyon sok mindennel foglalkozik, többek között a Szín-kron csoport vezetését is elvállalta…

– Nagyon jólesett a felkérés, hogy az elkövetkezőkben vezessem a színjátszó csoportot. Ezt a munkát Barti Lehel András színművésszel közösen végezzük, az ő szakmai tudása elengedhetetlen ehhez. A nyári szünet után októberben kezdődnek majd a foglalkozások, hetente egyszer találkozunk a diákokkal. Amellett, hogy színházi ismereteket is „csepegtetünk”, legfőképp közösségépítő, önfejlesztő célja van ennek a kis csoportnak: a diákok olyan dolgokkal tudnak foglalkozni, amelyekre az iskolában nincs idő. Nagy elégtétel és fontos visszajelzés számomra, amikor megértik, hogy itt lehetőségük és terük van arra, hogy játsszanak, hogy butaságokat csináljanak, hogy őszintén kifejezzék magukat – ezt látom a legfontosabbnak. Minden évben csatlakoznak újak a csapathoz, mindig nyitva állunk azok előtt, akik szeretnének a közösség tagjai lenni. A nyaranta szervezett Csalamádé-táborok résztvevői között más térségekből érkező diákok is vannak, kicsi az átfedés a két csapat között.

– A színpadon is otthon érzi magát, régóta énekel. Hogyan alakult ez, és hol tart ma életének ez a része?

– Elemi iskolás koromban népdalversenyekre vitt a tanító nénim, ő fedezte fel, hogy nekem ehhez van adottságom, az első élményeim, találkozásaim a zenével, a saját hangommal ide vezethetők vissza. Később kezdtem el a könnyűzene felé nyitni, ebben nagy szerepe volt a Bagossy Brothers Companynak. A zene mindig ott volt az életemben valamilyen szinten, és mint álom is ott van folyamatosan. A Salamon Ernő Gimnáziumban voltam középiskolás diák, épp akkor indult az iskola zenekara, a Salamon’s Jam Orchestra is, az volt az első visszajelzés, lehetőség, színpadi megjelenés. Ez hozott újabb fellépéseket, ahová örömmel mentem, azt érezve, hogy a színházi munka mellett ez az álomtervem, amiért nem tettem konkrét lépéseket és nem kezeltem elsődleges célként, mégis nagyon fontos számomra. Jelenleg keresgélési fázisban vagyok ezen a téren: meg kell találnom a megfelelő embereket hozzá, hiszen azt gondolom, ez nagyon erős csapatmunka, nem lehet, de nem is akarom egyedül csinálni. Van jelenleg is néhány fiatal tehetséges zenész, akikkel összeállunk, és ha megkeresnek minket, szívesen fellépünk. Elkezdtünk egy feldolgozást felvenni a csapattal, a nyáron összeraktunk egy hatvanperces repertoárt. A nehézség annyi, hogy nehezen motiválom magam, inkább csak akkor, ha konkrét cél, felkérés van.

– Mindezek közösségépítő tevékenységek. Mekkora kihívás ez, tudva, hogy a fiatalok elvándorlása nagymértékű? Mit tapasztal, hogyan kell megszólítani őket, hogyan lehet szórakozási és kulturális lehetőségeket teremteni számukra?

– A nyáron ifjúsági színpadot működtetett a Figura Stúdió Színház a Bázis központtal közösen a gyergyói múzeum udvarán. Azt tapasztaltam, hogy egyszerre van igény, és egyszerre nehéz is ott, abban a pillanatban közösséget teremteni, amely kapcsolódni tud az előadáshoz, koncerthez, bármilyen élményhez. Lehetőségek vannak, viszont nyitottság szükséges hozzá, mert kapcsolódás nélkül nem születik meg az élmény. Nem volt tudatos döntés a részemről, hogy közösségépítő munkát végezzek, de nagyon örülök ennek, és az a meglátásom, hogy kell egy közös tér, ahol találkozni tudunk – de az, hogy ott mi történik, rajtunk múlik.

– Milyen tervek fogalmazódtak meg Önben az elmúlt időszakban, amelyek meghatározzák a mindennapjait?

– Nehezen tervező típus vagyok, nem gondolkodom hosszú távon, mert mindig megtalálnak a feladatok. Az a tervem, hogy nyitott maradjak, és a vagány kezdeményezésekre igent tudjak mondani, azokban részt venni.