– A közelmúltban érkezett Gyergyóalfaluba, legelső szolgálati helyére. Milyen benyomások, élmények születtek itt, ahol hívő közösség, és népes, fiatalokból álló csapat van?

– Nagyon örültem, amikor a beköszönő misémen láttam, milyen sok ministráns van: nagyon szép fogadtatásban részesítettek, verssel, virágcsokorral, köszöntőbeszéddel vártak. Erre a sok megelőlegezett szeretetre most már csak válaszolni kell ugyancsak szeretettel, aminek igyekszem eleget tenni. Nagyon felkészültek a ministránsok, szépen megtanulták a szolgálatot, amit méltóságteljesen és a szentmiséhez méltón végeznek, idővel én is hozzáteszem, amit legjobb tudásom szerint elképzelek. Az ifjúsági csoporttal is találkoztam már, ők egyaránt nyitottak Istenre és egymásra. Jó velük közösségben lenni, és remélem, hogy ezentúl jól tudunk együtt dolgozni.

– Milyen érzések, megélések vezérelték a papi hivatás felé? 

– Az kevés lett volna, ha csak érzem, hogy papnak hív a Jóisten, ha nem lenne benne egy mélyebb megalapozás, felismerés. Nem egyetlen pillanathoz kötődik ez, egy folyamat volt inkább, ami már gyermekkoromban elkezdődött azzal, hogy vallásos családba születtem, ahol a templomba járás természetes része volt az életünknek. A vallásnak a gyakorlása, az ünnepek megtartása nálunk egyértelmű volt. Tízévesen kezdtem ministrálni – fogadásból, hiszen édesapám felajánlotta, hogy ad tíz lejt, ha elmegyek –, aztán elsőáldozás következett, amikor fokozottan a Jóisten dolgairól kezdtem tanulni gyermekként. Ez elindított bennem valami többet, a bérmálás pedig megerősített a hitemben, valóban éreztem a Szentlélek kegyelmét.

– Milyen meghatározó istenélmények, példaképek vezették az útján?

– A nyáron ünnepeltük szülőfalumban, Lövétén a templom 250 éves jubileumát,  és nagyon kötődik a helyhez az istenélmény; szülőfalum plébánosához, László István atyához pedig a példakép személye, akik gyermekkorom óta „a pap bácsi” az életemben. Nagyon jó megélni, hogy egy rangra kerültem vele, de nem tudom azt mondani, hogy ugyanazon a szinten vagyunk. Még mindig úgy tekintek rá, mint aki tekintély, aki lelkiekben felettem áll, akitől tanulhatok, és akiben nem kellett csalódnom. Hálás vagyok szülőfalum megtartó vallásos közösségéért is, akik papszentelésemre buszos zarándoklattal érkeztek. A közösség számára fontos, hogy az onnan származó papok által láthatják az imádság és a lelki közösség leképződését embereken, szolgálaton.

– Hogyan formálták személyiségét a teológiai évek?

– A középiskolát is Gyulafehérváron végeztem, aminek utolsó évében át kellett gondolnom, hogy mit kezdek az életemmel. Akkor még voltak kételyeim, hogy valóban a teológia lesz-e az én utam. Ezért jó, hogy ott voltak mellettem megerősítő, jószándékú emberek, akik semmit sem köteleztek rám, mégis nyitottan álltak ahhoz, hogy próbálkozzak, és ebben támogattak. A teológiai évek nem voltak könnyűek: az ember azt hinné, hogy az első év után, amikor már megszokta a vizsgázást, a tanulást, lelki életében is elkezd összeszedett lenni, rendszer szerint él, utána már könnyebb lesz, de nem lett. Ekkor már az ember önmaga erejéből, de elöljárói tanácsra, a kispap társak ösztönzésére valami mélyebbet vállal a programnál, többet olvas, más szempontok szerint is készül a papságra, mert önmagában egy egyetemi rendszer nem tud felkészíteni minden váratlan helyzetre. A gyakorlati időszakért pedig hálás vagyok azoknak a plébánosoknak, akik mellett lehettem, Tusnádon és Kolozsváron. Tőlük megtanultam, milyen kell legyen a modora egy papnak a hívekkel szemben, milyen a szolgálat falun és városon. Nehéz volt a gyakorlati év után visszamenni a mesterire, de igyekeztünk olyan programokat szervezni, amelyek által közösséggé kovácsolódtunk, és amelyek kiemeltek a hétköznapokból. Annak a bezártságnak is megvolt a megtartó ereje.

– Milyen elképzelése volt a teológiai évek alatt, mit ad majd a papi szolgálat, és ehhez képest milyen tapasztalatokat szerzett? 

– Az elképzelésekhez hasonlóan indul, és nagyon örvendek annak, hogy falusi közösségbe kerültem. Úgy érzem, egy városi plébánián szolgálni túl nagy falat lett volna számomra elsőre. Bár Gyergyóalfalu is szinte város, de még mindig falu, egy olyan közeg – amilyenhez hasonlóba én is beleszülettem –, és ebből tudok építkezni. 

– A településen hagyománya van a cserkészetnek, amelynek ma is közösségépítő ereje van. A csapat a korábban itt szolgáló segédlelkész közreműködésével működött. Részt vesz-e ön ennek a közösségnek a mindennapjaiban? 

– Magasan van léc, mivel nem vagyok cserkész, de arról tudtam biztosítani őket, hogy a lelki háttér ezután is meglesz. Lehet, hogy meglepnek, bevesznek és felzárkóztatnak maguk mellé, de ez még a jövő titka.

– Papi jelmondata mindennapjainak vezérfonala is…

– A pappá szenteléskor választott jelmondatom János első leveléből való. Így hangzik: azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket. A mondat második felében fellelhető a hivatásom, annak története, és az is, amit ezután hivatásomként szeretnék megélni. Az „előbb szeretés” Istentől való: ezt szeretném tudatosítani az emberekben, hiszen annak, hogy ők léteznek, van egy komoly alapja. Ezt a szeretetet kell viszonoznunk, emberi módon, saját eszközeinkkel. Szeressünk nyitott szívvel, és legalább töredékében adjuk vissza azt, amit Istentől kaptunk: időben, munkában, szolgálatban, ahogy tudjuk.