A fél életem azzal telt, hogy élére állítottam a garast – míg rá nem jöttem: attól még ugyanúgy el­gurul. Pedig teli a padlás olyan reklámokkal, amelyekben az eladók lelkesen próbálnak meggyőzni: az áraik elfogadhatók, sőt kedvezőek. Játszva ki tudjuk fizetni – mondják. Nem borítják fel a költségvetést – ígérik. Hát... tévednek.
Meglehetősen fantáziátlannak tartom az agyoncsépelt szövegeiket is: akciós, rendkívül alacsony, kedvező, megfizethető árak. Ez olyan, mint Ceaușescu idejében a „potrivită”, vagyis „megfelelő” kenyér. Ami úgy friss, mint a történelemkönyv első fejezete, és ha ezzel valaki megdob, nyolc napon túl gyógyuló sebekkel számolhatsz.
Ma viszont már van fo­gyasztóvédelem. Az eladóknak például kutya kötelességük pon­tosan tájékoztatni a vásárlót, többek között az árakról is. Ehhez képest a „kedvező” meg a „megfizethető” szerintem körülbelül annyira informatív, mint az, hogy „melegen ajánlott kabátot vinni a sarkvidékre”.

Sokkal érthetőbb, valósághűbb, az anyagi lehetőségeinket tény­le­gesen visszatükröző ár­kategóriákra lenne szükség.
Például kifizeted, és éhen halsz. Ez a legveszélyesebb kategória – jó tudni előre, hogy a vásárlással gyakorlatilag aláírod a saját gasztronómiai halálos ítéletedet.
Megveszed, és nyugdíjig nyögöd a részletet. Veszélyes, de legalább van benne némi jövőkép – bár nem túl fényes.
De vannak kevésbé életveszélyes, ám korántsem vásárlóbarát árak: kifizeted, de aztán nuku kábeltévé, villany, gáz. Kifizeted, és búcsút inthetsz a dugipénznek. Kifizeted, és lőttek a napi sörnek.
És persze ott lebeg az álomhatár: kifizeted, és minden megy tovább, mint előtte. Na, ilyen nincs! És talán jobb is így. Mert ha tényleg minden menne tovább, mint előtte, mi maradna a panaszkultúránkból?
Úgyhogy sebaj: amíg a sör helyett marad humor, a dugipénz helyett meg irónia, közben valahogy kibírjuk. Legfeljebb nem veszünk semmit. Csak figyeljük, hogy mi mennyibe kerül.