A húszas éveimben rövidebb-hosszabb ideig többször megfordultam Budapesten. Cserediákként – számomra – az egyik legmenőbb és leggyakorlatiasabb főiskolán csiszolódtam, zöldfülű gyakornokként is a legjobbaktól tanultam. A tévés forgatások a legemlékezetesebbek. Forgattunk a parlamentben, a vasúttörténeti múzeumban, bíróságokon, strandon, jótékonysági rendezvényeken, fogyatékosokat segítő otthonban, templomban, vasútállomáson, a Balatonon és különböző megemlékezéseken. Számos olyan helyre jutottam el, ahová csak úgy bármikor nem lehet bekopogni. Egy-egy jó hangulatú munka után a kikapcsolódásra is jutott idő, így többször megmártóztunk a Balatonban, a fürdőzések után megkóstoltuk a kolléga frissen főzött halászléjét vagy lecsóját. A fővárosban a kikapcsolódást biztosító programok sorozata végtelen. Mozi, színház, kiállítás, önismereti előadás, klubok és fesztiválok sokaságából lehet válogatni. Az egyetemi órák után vagy hétvégente éltünk is a lehetőségekkel. Szóval annyira megszerettem az ottlétet, hogy voltak időszakok, amikor már azon is gondolkodtam, ott verek gyökeret. Valahányszor hazajöttem, mindig azzal szembesültem, a magyar fővárosban bármennyire is végtelen a lehetőségek tárháza, itthon mégis jobb. Ebben megerősített, hogy itt él a családom, itt vannak a barátaim, ide köt minden. Szeretem, ahogyan a kisvárosban „csak úgy” szinte bármikor találkozni a barátokkal, ismerősökkel.

Jó élmény, amikor az áruház egyik részlegén a kiszolgáló tudja, melyik terméket fogom választani, s közben megkérdezi: „ A fiatalember ma elfáradt-e?” vagy éppen viccelődik. Arról még nem is szóltam, hogyha a Csíki-medencéből – de akár egy-egy kisebb településről – ki akarunk lépni, minimum egy kisebb hegyen átvezet az utunk, s míg a célba érünk szebbnél szebb látványokban van részünk. A felsoroltaknak megvannak az árnyoldalai is. Amikor rossz napunk van és csak magányra vágyunk, vagy szeretnénk észrevétlenül átsurranni a városon, a településen, nyilván akkor is összefutunk ismerősökkel. A Csíki-medencére rátelepedő köd miatt nem mindig látjuk a tájat, sokszor még az utat is csak alig. A „köd” időnként rátelepedik a világnézetünkre is, az ebből adódó makacsságot sem kedvelem, de mégis jó nekünk itt, Székelyföldön. Ha nem hisszük, érezzük, évszaktól függetlenül időzzünk el egy-egy kicsit valamelyik dombtetőn, s máris másként gondoljuk. Én gyakran ezt teszem, testnek-léleknek orvosság. A dombon, a hegyen köd sincs!