Az oktatási rendszer egyik örökzöld témája az egyenruha kérdése: szinte egyetlen tanév sem telik el úgy, hogy valamilyen formában szóba ne kerülne a diákok iskolai viselete. A legutóbbi információ szerint a tanügyminiszter bátorítja, de nem kötelezi az intézményeket, hogy egységes iskolai viseletet határozzanak meg diákjaiknak. Bár létezik egy törvénytervezet, amely szerint az iskolák kötelezővé tehetik az egyenruha viselését – és ingyenesen biztosítanák azokat a tanulóknak –, egyelőre Daniel David tanügyminiszter „bátorítása” alapján az intézmények dönthetnek ebben a kérdésben. 
Aki megélte a kommunista rendszerben kötelező módon viselendő egyenruha-korszakot, esetleg szomorúan sóhajt fel az emlékek súlya alatt. A vastag, műszálas, kényelmetlen viselet számomra például igazi büntetést jelentett, amit tetéztek a reggeli ellenőrzések, különös tekintettel az egyenruha gallérjának makulátlan tisztaságára és a fehér hajpántra. 

Elképzelhető ugyanakkor, hogy az egyenruha valami mást is tud jelenteni egy oktatási intézmény és diákjainak életében: az iskola címerével, jelképével, logójával ellátva identitást, a közösséghez való tartozás érzését, büszkeséget adhat a viselőjének. A több Hargita megyei iskolában is létező egyenruha-viselettel kapcsolatos legfőbb érv a szociális különbségek okozta feszültségek csökkentése, vagyis az a törekvés, hogy a diákok – ruházkodás szempontjából – egyformának tűnjenek. Az uniformis megvásárlásának több száz lejes költsége azonban mindenkit ugyanúgy terhel, és az igazsághoz tartozik, hogy egy rend egyenruha nem elég, kell legalább kettő, de inkább három a tisztán tartásuk és törvényszerű elkopásuk végett. A szociális különbségeket pedig amúgy is lehet fitogtatni drága cipővel, kabáttal, okosórával, meg még számtalan más módon. A téma mégis folyamatosan a közbeszéd része, egyre több intézményben jelenik meg az egyenpóló, majd a teljes öltözet, amely arra is hivatott, hogy az intézményt megkülönböztesse a többitől.
A tanügyi törvény vonatkozó része szerint a diákoknak nem kirívó, megfelelő öltözetben kell megjelenniük az iskolában – és ez egy olyan feltétel, amit minden intézmény saját belátása szerint értelmez(het). Ugyanaz számít-e kirívónak egy vidéki intézményben és egy nagyvárosi iskolában? Lehet-e, kell-e, s ha igen, milyen mértékben szabályozni a hajviseletet, a sminket, a körmöket, az ékszereket, a tetoválást, a piercinget? Fontos átgondolni, hogy a túlságosan merev keretekkel mekkora ellenállást váltunk ki a kamaszokból, akik az önkifejezés és személyiségfejlődés részeként az öltözködésükkel is üzennek. A keretek és lehetőségek között akkor tudnak jól eligazodni, hogyha az intézmény pontosan fogalmaz a szabályokat illetően, amelyekről beszélgetni lehet pedagógussal, iskolai tanácsadóval. A tiltásnak, illetve az öltözködési etikettnek is legyen logikája, hiszen a megjelenés tanulásra gyakorolt jó vagy rossz hatásáról nincsenek tanulmányok, kimutatások – valószínűleg azért, mert nem befolyásolják egymást számottevően.