Szeretek vonatozni. Ezt is épp a vonaton írtam le. Mivel nincs saját autóm, gyakran választom A-ból B-be jutáshoz a döcögő, ütött-kopott, koszos járműveket, amik a nyugati vonatokhoz képest teknősbéka-gyorsasággal haladnak, vagyis alig súrolják a hatvan kilométer/órát. Rá kell szánni az időt, na, ezt mindenki tudja. Utazol egy fél napot, amit autóval pár órán belül letudhatnál. Akinek nincs, az így jár: elmélkedik a dombok között. Figyeli, ahogy a táj lassan mozog mellette, hogyan zajlik a vagonon túli élet, s türelmesen – vagy türelmetlenül – kivárja, míg úti céljához nem ér.
Az évek alatt megtaláltam a módját annak, hogy az idő, amit legtöbbször a 427-es vagonban töltöttem, az jól ki legyen használva, leginkább magamra. Az első hosszabb útjaimnál én is zenével és alvással próbáltam lefoglalni magam, esetenként filmet néztem, ha volt konnektor, vagy annak hiányában addig sorozatoztam, ameddig bírta a laptop akkumulátora. Több száz pályát teljesítettem Candy Crushban, próbáltam olvasni – ami szerintem vonaton, a tömegben irtó kényelmetlen –, de mindenképp panaszkodtam arról, hogy mennyire unatkozom, hogy bárcsak gyorsabban haladnánk, és alig vártam, hogy hazaérjek. Jobb esetben, amikor a mindennapjaimban is időszűkében voltam, projektbemutatókat raktam össze vagy államvizsgát írtam, hogy haladjak az elmaradásaimmal.
Később, amikor nem volt megírni való házi dolgozat, rájöttem, hogy ebben az órákig tartó csendben ülést nem kell panaszkodással töltenem. Lehet ezt másként is felfogni: kaptam időt arra, hogy gondolkodjak, magammal, magamról, az éppen aktuális dolgaimról.
A mindennapos rohanásban nem adok magamnak több órát, hogy a saját gondolataimmal, életemmel és céljaimmal foglalkozzak, itt viszont ezt megtehetem, mert van idő. Jólesik szünetet tartani, nem feltétlenül zenével és sorozatokkal lekötni magam. Gyakran már a fülhallgatót sem veszem elő. Ilyenkor megállok pihenni fejben is.
Jólesik csendben magamat és a környezetemet figyelni és mosolyogni azokra, akik ugyanezt teszik. És bár a mostani vonatutam egynegyedében nem ezt tettem (hiszen a laptop előtt görnyedve pötyögtem, mint egy átlagos újságíró), most elrakom és adok magamnak egy fél órát, amíg beérek a szerkesztőségbe, hogy csak saját magam társasága legyek.