Sok jó mondás van, amit a virtus, az idegenek benyomása vagy épp egy‑egy tréfás anekdota keltett a székelyekről, és amelyekben jóhiszemű lencsével fürkészve fellelhető a „furfangosság”. Csakhogy a lencsét megfordítva a furfang helyét a jó- vagy épp rosszindulatú szellemes ostobaság veszi át, ami a modern ember szellemiségével vagy magatartásával keverve igencsak démoni vagy épp gyermeteg személyiséget ölt. Ez ugyanúgy lehet humoros, vicces, tréfás, nevettető, mókás, de inkább idegesítő, megrontó és meggondolatlan. A legszörnyűbb mindezek mögött, hogy sokszor érdek vagy ellentét sem kell ahhoz, hogy egymás torkának essen két atyafi, elég az, hogy figyelmet vonjon el, vagy erődemonstrációt gyakoroljon egy sokszor se füle, se farka történettel, ami jobb híján feltételezéseken, mintsem konkrét tényeken alapszik. Így szokott falvakon terjedni a mondás, hogy ha valaki a település végében szellentett, a másik végében már azt beszélik róla, hogy nem ért el a fabudihoz. Így lesz áldozat a bűnözőből, hatalmi visszaélő egy jobbára megbecsült, vezető pozíciót betöltő személyből, és valahogy a galamboknak is így épül a fészke. A jelenség bár ne tűnne olyan örökösnek, mint a kisebbségi helyzet vagy az ország költségvetésének deficitje, de a sok „disznókodós fesztivál” látszatának ellenére még nem láttam senki háza táján kolbászból kerítést. Így a változásra sem látok nagy esélyt, de bárcsak ne így lenne.

Mindemellett, hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a lufibotrányok és közönségesnek festő, már‑már a rágalmazás határait feszegető beszédek, írások, anyagok nem festenek jól, ha a központból figyelik. És a központ annyiban nem változott máig, hogy olyan, mint a halott. Arról meg jót vagy semmit. Kétségtelen, hogy mindannyiunk felelőssége a közösségünkről, kisebbségünkről alkotott kép alakulása, amit jószerivel megvédeni kellene egy ilyen támadásokkal és veszélyekkel teli időszakban, mintsem feltételezéseken alapuló, bomlasztó jellegű kommunikációval beirdalni. Talán így elkerülhető lenne, hogy ne úgy nézzünk ki, mint egy tyúk, melyet püspökfalaton fújt a szél. Aki nem hiszi, hogy a reális és bizonyosságon alapuló összefogásra máig szükség van, ne lepődjék majd meg, ha a következő évben románul kell kérje a kenyeret. Szabotálva másokat, úgy vélem, hogy „aki nem hiszi, se járjon utána”.