Elterjedőben a jelenség, amikor valaki egy intézménnyel, szolgáltatással szembeni kellemetlen tapasztalatát kiviszi a nagyvilágba, azaz megosztja a közösségi médiában. A bejegyzés alatt gyorsan gyűlnek az indulatos, agresszív hozzászólások, amelyek természetesen egyoldalúak, csak a posztoló szemszögéből látják a dolgot, de általában ez nem zavar meg senkit abban, hogy nyakló nélkül fröcsögjön, virtuálisan tönkretegyen valakit, rossz hírét keltse valaminek.
Egyre gyakrabban történik meg oktatási intézménnyel szemben is. Nemrég láttam egy bejegyzést, amiben egy anya keményen megvádol egy óvónőt és dadust, hogy megütötték a gyermekét. Mert amikor a beszoktatás második(!) napján ment utána, az sírt és az anyukáját hívta. Ennyi elég volt, hogy a szülő fejében megszülessen egy történet, fejvesztve „kimenekítse” a kicsit és mindezt megírja a Facebookon. Kiderül az is, hogy feljelentést is tesz, arról viszont nem esik szó, hogy megkérdezte volna a helyszínen, hogy mi is történt valójában. 
A riasztó ebben és a hasonló történetekben a bizalom teljes hiánya, és az, hogy miközben úgy tűnik, hogy a szülő gyermeke érdekében cselekszik, valójában saját magáról szól az egész. Tény, hogy óriási bizalom szükséges a szülő részéről, hogy pár éves gyermekét több órára idegenekre bízza. De bíznia kell a pedagógusnak is a szülőben, hogy az elhiszi, hogy jó kezekben van a gyermeke, vigyáznak rá, gondját viselik. És igen, gyakran még két hónap után is sírnak a kicsik és hívják az anyukájukat, mert még szokják az elválást, az új helyet és új embereket, és egyszerűen hiányzik nekik a szülő. Nemcsak reggel sírnak, hanem akkor is, ha eszükbe jut anya és apa, ha fáradtak, ha nem ízlik az ebéd, ha elálmosodnak vagy kiveszik kezükből a kedvenc játékot, ha elkezd mellettük sírni egy másik kicsi, és így tovább. 
A részt vevő felek közötti erős bizalom nélkül napköziben végképp nem működik a dolog, de később sem, amikor már iskolás a gyermek. Ha pedig homok kerül a gépezetbe, netán sérül ez a bizalom, akkor a válasz, a megoldás is csakis a részt vevő felek között születhet meg. Tiszta sor, ha a szülő indulattal, vádaskodva, félelemmel reagál egy helyzetre, ugyanazt adja át a gyerekének. Aki azt éli meg, hogy valami rettenetes történt, ha a szülőből ennyire erős érzelmek áradnak, és félni, szorongani kezd ő is. A mások, a más felnőttek iránti bizalom még azelőtt elpárolog, mielőtt kialakulhatott volna… 
Gyakran egyszerű félreértésekből, „nemtudásból” indul a szülő és pedagógus közti konfliktus. Az őszinte, egyenes, higgadt kommunikáció a felek között a legjobb recept a helyzetek kezelésére, és ez az, amiben nem sérül sem a gyermek, sem a bizalom. Első körben ezért kéne inkább ezzel próbálkozni, ha a gyermek érdeke a fontos és a megoldás keresése. Persze, nem könnyű, amikor a szülő kétségbeesett, ijedt, netán dühös anyatigris éppen. Sajnos a pedagógusok sem állnak mindig a helyzet magaslatán, amikor egy aggódó, kérdező, megbántott, megsértett szülővel kell(ene) rendezni egy problémát. Ám mégis a felnőtteknek kell(ene) változniuk, tenniük azért, hogy a helyrehozzák, ami elromlani készül. 
Mert hanem mi történik? Maradva a kiinduló példánál: anyuka kiírta magából a bánatát, megkapta a közösség támogatását lájkok és biztató, „együttérző” hozzászólások formájában, kiadta a dühét, amikor megtette a feljelentést, és otthon tartja a gyermekét, mert lehet, hogy éppen ő nem volt még kész az elengedésre. Óvó néni, dajka, napközi döbbenten nézik az ámokfutást, tehetetlenek, nem értik, mi is történt, mert szemtől szembe nem sikerül kibeszélni a történteket. A kisgyerek? Ő így tulajdonképpen védtelen, a következő helyen is sírni fog, sőt, talán még jobban, hiszen bármikor jöhet megint valami rossz…